A közönség nem lehet vesztes / Frankl Péter 80

Szerző: Petrányi Judit
Lapszám: 2015 október

Meghazudtolja korát. Amikor a pódiumra lép, leül a zongorához és játszani kezd, akkor aztán végképp. Az elmúlt év őszén elcsúszott a szállodai fürdőszoba márványpadlóján: combnyaktörés. A fél órával későbbi zeneakadémiai hangversenyt persze le kellett mondani. Amikor szűk fél évvel később, májusban találkoztunk, némileg értetlenül említette, hogy egy kicsit még mindig biceg. Én nem látom. Ésmagamban azt gondolom, szeretheti a jó Isten, hogy nem a karjára - ne adj' isten a kezére - esett. Szereti is. Ezzel ő maga is tisztában van. A sors kegyeltjének tartja magát, amiért életeleméül megadatott neki a zene.

Világra jöttekor a sorstól jót és rosszat vegyesen kapott. Az 1930-as évek második felének cudar világába született bele. Meg kellett tapasztalnia a zsidótörvények rettenetét, a munkaszolgálatból soha vissza nem tért apa fájó hiányát. Másrészt viszont lelkében, tudatában kitörölhetetlen nyomot hagyott a gyerekkori otthon emléke, ahol a szerető gondoskodáson túl zene is körülvette. „Kis lakásban éltünk, de aszüleim számára volt benne két zongora. Nagyon korán kezdtem a hangszerrel való ismerkedést. És ez meghatározta az életemet."

Azt mondja, nem volt csodagyerek, csak szépen, lassan, lépésről lépésre haladt előre a maga útján. Olyan fantasztikus tanárok segítségével, mint Hernádi Lajos, Molnár Antal, Szabolcsi Bence vagy Weiner Leó. „Weiner mindannyiunk ideálja volt. Solti, Doráti, Starker egyaránt megemlíti az életrajzában, hogy a legtöbbet Weinertől tanult. A Zeneakadémia ezekben a nehéz időkben különben is rendkívül fontos volt nekünk. Bele tudtunk kapaszkodni a zenébe. Abba a zenei világba, amely az Akadémia falain belül nekünk erős várunk volt akkor is, amikor a háborúnak vége lett, megszűnt a nácizmus és jött akommunizmus. Ott, ebben a zárt világban, Weiner irányítása mellett nyílt meg előttem az az út, amelyet a mai napig követek: a kamarazenélés nélkülözhetetlen, kiapadhatatlan, csodás világa. Most, idős koromban különösen, amikor sokkal kevesebb szóló és zenekari koncertet játszom, elsődlegessé vált számomra a kamarazene."

Frankl Pétert a legnevesebb kritikusok és zenei szaktekintélyek a hatvanas évek óta zongorista legendaként emlegetik. Angliában, ahol 1961 óta él, éveken át az egyik legismertebb és legnépszerűbb pianistának számított. Ma, visszatekintve, könnyűnek vagy nehéznek látja a maga mögött hagyott évtizedeket?

Azt feleli, hogy az előadóművészi pálya alapjában nehéz, és ő is megtapasztalta a nehézségeket, de, állítja, neki valahogyan mégis könnyebb volt, mint a mai fiataloknak. „A zenei versenyeken sikeresen szerepeltem, ahol csak indultam, mindenütt bejutottam a döntőbe, kettőt-hármat meg is nyertem. Aztán amikor 1962-ben bemutatkoztam Londonban, a két legfontosabb napilap hozott le a szólóestemről kritikát - szerencsére jót -, és ezzel bekerült a nevem a köztudatba. Manapság viszont annyi a zenei verseny, hogy ha valaki első díjat nyer, az sem biztosíték arra, hogy az illető nagy karriert csinál. És hiába ad egy fiatal művész szólóestet a patinás londoni Wigmore Hallban, ma nem biztos, hogy bárki is felfigyel rá."

És nagyon sok a jó zongorista. „Annyian játszanak ma tökéletes technikai felkészültséggel, hogy a publikum nem is tudja megállapítani, kikre kellene különösen felfigyelni. Az utóbbi években nagy számban tűntek fel ázsiai művészek. Sokan közülük fantasztikusan zongoráznak, és különösen a kínaiaknak és a koreaiaknak nagyon jó érzékük van az európai zenei stílushoz. Megdöbbentő, hogy számos fiatal koreai mennyivel autentikusabban játszik klasszikus zenét, de még Bartókot is, mint közép-európai társaik. Ugyanakkor persze gyakran hiányzik játékukból az igazi egyéniség, ami megkülönböztetné azinterpretációjukat."

És már hozza is az ellenpéldát. „ Gondoljunk csak Fischer Annie-ra. Amihez hozzányúlt, ott minden hang zenélt. Nála nem volt felületesség, üresjárat. Ha Annie leült a zongorához, ott mindig volt inspiráció éstévedhetetlen stílusismeret. Nála néhány hangból lehetett tudni, hogy Mozartot vagy Beethovent játszik. A legtöbb mai művésznél nem lehet észrevenni a különbséget. Nem érzik, hogy mi az a beethoveni piano cantabile. Az mindig énekel. Ha Annie Schubertet játszott - tessék csak meghallgatni vele a B-dúr szonátát -, az ember úgy érezte, hogy maga Schubert ül a zongoránál. Sokszor kritizálták, hogy gyakran melléüt. De ez nála nem technikai hiányosság volt, hiszen ragyogóan zongorázott, hanem azt mutatta, hogy kockázatot is vállal. És nem arra törekedett, mint a legtöbb mai zongorista, hogy minden hang ahelyén legyen. Őt nem ez érdekelte elsősorban. Viszont olyasmit hozott létre, amit senki más. Az ő példáját kellene követni a maiaknak is."

Ezért kezdett el Frankl Péter tanítani. Ötvenéves koráig ez eszébe sem jutott. De aztán rájött, hogy nem ér semmit, ha csak magában morfondírozik azon, hogy a zene rossz irányba halad, hogy csak a technika és a tökéletességre való törekvés számít, és semmit nem tesz ez ügyben. „Valahogy úgy éreztem, el kell mondanom a fiataloknak, hogy mi az, amiben én hiszek. Hogy mennyire fontos az emóció, az átélés, astílusismeret. És az egyéni interpretáció. Ezt valahogy át kell adnom."

A Yale Egyetem felkérése tehát huszonnyolc évvel ezelőtt bár váratlanul, de kapóra jött. „A Yale jelentős egyetem és a zeneiskolája intim, kicsi. Összesen huszonnégy zongorista tanul nálunk, szemben aJuilliard ezres növendéklétszámával. Hozzánk is rengetegen jelentkeznek, különösen amióta egy fantasztikus adománynak köszönhetően a zeneiskola ingyenessé vált, de kevesen jutnak be, így a nívó változatlanul magas. Nekem nyolc növendékem van, akik nagyon jók, öröm velük foglalkozni."

Frankl Péter megszokta, szereti, igényli a fiatalokkal való együttműködést. Nagy lelkesedéssel beszél a Marlborói Fesztiválról, ahol hagyomány, hogy szeniorok játszanak fiatalokkal. Ez nagyon jó, mondja. De „fantasztikus fiatalokkal" jön össze Vermontban is, egy Yellow Barn nevű, nem kevésbé magas színvonalú fesztiválon, ahol idén ifjú muzsikusokkal játssza a nagy igényeket támasztó a-moll Csajkovszkij-triót és Dohnányi csellószonátáját.

Tavasszal a Zeneakadémián Várdai Istvánnal adta elő Beethoven összes cselló-zongora-szonátáját. Frankl természetesen sokszor játszotta mindegyiket, de egymás után az ötöt még soha. „Egészen más ezígy, mint külön-külön. Óriási élményt jelentett egy estén végigjárni Beethoven teljes útját. És hihetetlen öröm volt ezt átadni a közönségnek." Az estet hosszú percekig tartó ováció zárta le. És aki ott volt, tudta, érezte, hogy a taps nem „csak" a zenei élménynek, hanem az azt létrehozó két muzsikus egészen kivételes együttműködésének is szól. Amikor a köznyelv azt mondja, hogy ketten egy húron pendülnek, azpontosan azt jelenti, ami ez alkalommal a pódiumon egy vonós és egy billentyűs hangszer párbeszédében megvalósult. Koncentrált egymásra figyelés, teljes harmónia. Pedig a csellista éppen ötven évvel fiatalabb, mint a zongoraművész. Frankl Péter vajon érzékelte a korkülönbséget? „Egyáltalán nem. És úgy éreztem, a partnerem sem. Nyilvánvalóan egyformán éreztük a zenét. A köztünk levő ötven év ellenére teljes volt köztünk az egyetértés."

Jelent valamit egyáltalán ez a nyolcvanas szám? Igen is, meg nem is. Igen annyiban, hogy ma már sokkal kevesebb szólóestet ad, és kevesebbet játszik zenekarral is. Viszont a kamarakoncertjeinek számát egyáltalán nem csökkentette, sőt új darabokat is tanul. Moderneket is. És nem érzi a korát.

„A zene engem valahogy megfiatalít. Én nem érzem magam nyolcvanévesnek. Egyáltalán nem. És azokra a ritka, kivételes kollégáimra gondolok, akik jóval idősebbek nálam, mint például Menahem Pressler, aki kilencvenévesen gyönyörűen játszik Mozart-zongoraversenyeket a világ nagy zenekaraival, amióta feloszlatta a világhírű Beaux Arts Triót. A munkabírása döbbenetes. Egyszer zsűriztem vele a Clara Haskil-versenyen, Svájcban. A verseny tízkor kezdődött, ő már reggel nyolckor ott gyakorolt, és ő volt az utolsó, aki aludni ment. És a legfrissebb volt valamennyiünk közül. Vagy ott volt Horszowski, aki százévesen még muzsikált. Élete legnagyobb részében kamarazenével foglalkozott, aztán nagyon idősen, amikor már alig látott, ismét elkezdett szólózni, kotta nélkül. Én az utolsó koncertjeinek egyikét hallottam Londonban, akkor már 96 vagy 97 éves lehetett, és nehezen totyogott ki a pódiumra. Aztán leült a zongorához. Műsorát egy Mozart-szonátával kezdte, ami gyönyörű volt, majd folytatta Beethoven d-moll szonátájával, és már az első arpeggiónál érezni lehetett, hogy amit játszik, az csakis Beethoven lehet. Csodálatos volt. Ha erre gondolok, akkor azt mondhatom, hogy a nyolcvan év az tényleg semmi. Érdekes módon sok nagy művész öreg korára »lelassul«. Például Klemperer az alatt a csodálatos pár év alatt, amikor Budapesten működött, sokszor hihetetlenül gyors tempókat vett. Londonban, az utolsó éveiben minden lassú lett a keze alatt, bár gyönyörűen muzsikált akkor is. Én nem érzem, hogy lelassultam volna. Bizonyos dolgokat talán lassabban játszom, de meggyőződésből, nem a kor miatt. Szerintem nem játszom rosszabbul, mint régebben és azt gondolom, hogy ameddig ezt a nívót tartani tudom, addig feltétlenül szeretnék koncertezni. Amíg adni tudok a közönségnek, addig nem gondolok arra, hogy visszavonuljak."

Első londoni szólókoncertje óta több mint ötven év telt el. Le­nyo­matát őrzi a zsebében egy kis notesz, benne összes zenekari fellépésének egyszerű felsorolása. Szerzők betűrendben, művek, dátumok, helyszínek, karmesterek. És elképesztő számok. „A Schumann-koncertet, valamint Beethoven G-dúr, Esz-dúr és Brahms B-dúr zongoraversenyét is száznál többször játszottam."

Fél évszázados világkarrier? Kétségtelenül, bár nem a szó mai csillogó, bulváros, harsányan hivalkodó értelmében. Nyoma noteszekben van, nem óriásplakátokon, nem a médiában, nem a face­bookon. Egész életében idegen volt tőle a marketing, a menedzserek, impresszáriók világa. Vajon elégedett azzal, amit ennek ellenére elért?

„Elégedett vagyok. Nekem mindig csak az volt a legfontosabb, hogy zenéljek, és ezt megtehettem. Tényleg azt csináltam egész életemben, amit szeretek. Most is gyönyörű zenéket játszom. Idén nyáron például huszonöt különböző darabot. Igen, elégedett vagyok."

Egy dolgot azért sajnál: Magyarországon talán nem is tudják, hogy ő milyen sok Bartókot játszott - az Első és Második zongoraversenyt talán harmincszor vagy negyvenszer, többek között Boulezzel, Dutoit-val, Eötvös Péterrel, Kondrasinnal, Soltival. „Ezeket ma már nem venném elő, mert túlságosan nagy igénybevételt jelentenének, de a Harmadikat, remélem, még megszólaltathatom. Kilencvennyolcszor játszottam, olyan kiváló karmesterekkel, mint Haitink, Kertész, Leinsdorf, Maazel, Sanderling. És különleges élményben volt részem, amikor a Fesztiválzenekarral, Yehudi Menuhin vezényletével a bukaresti Enescu Fesztiválon adtuk elő. Jó lenne vele a százat elérni. Talán Budapesten, ahol még soha nem hallhatta velem a közönség."

Arra a kérdésre, hogy csinálna-e bármit másképp, ha az életét újra kezdené, megint csak a művekhez kanyarodik vissza. Zenekari repertoárját teljesnek érzi, mindent eljátszott, ami szívügye. „Bár nagy aszólórepertoárom, fájlalom, hogy sok benne a hézag, amit most már nehéz lenne pótolni. A vesztes persze én vagyok." Meg a közönség, teszem hozzá. Nem, mondja, a közönség nem vesztes, csak én. Jellemző rá ez a mondat is.

De a közönség semmiképpen nem akar vesztes lenni. Ezért kívánja mindenki, aki a játékában valaha is gyönyörködött, hogy ez a korszerűtlen, korát meghazudtoló muzsikus még nagyon sok éven át játsszon nekünk. Jó, nem csak nekünk, a saját örömére is. }

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.