CSENGERY KRISTÓF, KOVÁCS SÁNDOR, ESZES KINGA, MALINA JÁNOS, RÁKAI ZSUZSANNA, SOMLÓI P. EMIL és OZSVÁRT VIKTÓRIA kritikái

Szerző:
Lapszám: 2016 január

{ CSENGERY KRISTÓF

Bělohlávek, Tamestit, 
Cseh Filharmonikusok

Büszke nemzeti öntudat: koncertjén a Cseh Filharmonikusok kizárólag hazai értékeket vonultatott fel, s az engedmény nélkül kialakított programon egyetlen sláger sem szerepelt - a megszólaltatott három mű mindegyikéről elmondható, hogy Magyarországon ritkán vagy szinte soha nem hallható (ráadásul a háromból kettő a 20. századot képviselte), a hangverseny tehát missziót teljesített, megmutatva, a cseh kultúrában, milyen sok olyan érték rejlik, amelyet nem ismerünk, s amelyre érdemes volna felfigyelnünk.

A Cseh Filharmonikusok főzeneigazgatója, az Európa-szerte évtizedek óta megbecsült Jiří Bělohlávek (1946) rokonszenves karmesteri magatartás képviselője. Vezénylése mentes a fontoskodástól, önmagát sohasem tolja előtérbe, karmesteri jelrendszere sallangtalan és lényegre törő - minden megmozdulása zenéről, tartalomról: színekről, karakterekről, hangsúlyokról, formáról szól. Nem uralkodik amuzsikusokon, hanem szolgálja őket és a produkciót, holott - mint az a hangverseny számos pillanatában világossá vált - nagyon is van egyénisége, és ez az egyéniség a súlyt, a jelentőséget sem nélkülözi.

Janáček művében, A ravasz rókácska-szvitben (Václav Talich verzióját hallottuk Václav Smetáček átdolgozásában) Běloh­lávek instrukciói nyomán az előadás felhívta a figyelmet az ötletek és kompozíciós megoldások szinte minden ütemben jelenlévő eredetiségére, a ritmus töredezettségére, a dallamok szaggatott, beszédszerű kommunikációjára - legfőképp pedig a sok találékonyan kikevert, szokatlan színárnyalatra. A karmester, akinek vezénylési stílusában, mint jeleztem, jelen van bizonyos tartózkodó szemérem, nem maradt adósunk a szvit végén megvalósuló nagy, patetikus kiteljesedés hiteles ábrázolásával sem.

Francia szólistával érkezett a cseh zenekar. Antoine Tamestit (1979) a brácsázás világának nagy, új felfedezettje az utóbbi években. Budapesten tudtommal még nem járt. Lenyűgöző hangszeres tudású muzsikus, aki megcáfol minden téveszmét, amit korábban a brácsa nehézkességéről gondolhattunk. A versenymű, amelyet megszólaltatott, Bohuslav Martinů Rapszódia-koncertje (1952) igazgyöngy, amelyet eddig soha nem vettünk kézbe. Évtizedekkel később keletkezett, mint Janáček Rókácska-szvitje, mégis hagyományosabb harmónia- és dallamvilágú. A telt, gazdag, sokszínű hangon brácsázó, technikai nehézséget nem ismerő Tamestit nagy súlyt helyezett a nyitótétel lírai karakterére és áradó dallamosságára, majd a kétrészes mű második tételében az élénk ritmika, a mozgalmasság vette át a vezető szerepet. Antoine Tamestit az a fajta muzsikus, aki teljesen eggyé válik a zenével, tökéletesen átadja magát a mű tartalmainak, s mivel hangszerét fölényesen uralja (ugyanakkor rendkívüli alázat is jellemzi pódiumjelenlétét), bármely kompozíció tökéletes szószólója. Felfedező értékű produkciót nyújtott, s a nagy ünneplésre adott válaszként egy boszorkányosan virtuóz, sűrű eseményritmusú, gyors és rövid kortárs tétellel örvendeztette meg ráadásként a közönséget - kár, hogy nem árulta el, mit hallunk.

Dvořák 6. szimfóniáját (op. 60 - 1880) hárman írták: a 8. szimfónia Beethovene, a Dvořák-mű keletkezésekor viszonylag friss - 1877-ben bemutatott - 2. szimfónia Brahmsa, és maga Dvořák. Ez a hol ezt, hol azt felszínre juttató, különös stíluskonglomerátum teszi a művet - azon túl, hogy kvalitásos és élvezetes - érdekessé. Remek darab, nagyon jó zene - de nem mindig és nem mindenben saját. Akit ez zavar, ne hallgassa (de azért ne feledjük: az effajta hatásbefogadások a zenetörténet legérdekesebb fejezetei), a Müpa közönsége viszont nagyon örült a remek előadásnak, és a finálé utolsó hangjai után spontán kitörő brávóval jutalmazta a világszínvonalat. Bělohlávek vezénylésében fontos szerepet játszottak a telt, dús hangzástömbök, a karmester nagy lendülettel és indulattal vezényelte a művet, a legsajátosabban cseh színeket és a leginkább dvořáki hangot érthető módon a harmadik tétel, a Furiant megszólaltatásakor keverve ki. Keze alatt a koncert folyamán mindvégig igényesen muzsikáló Cseh Filharmonikusok aszimfóniában nyújtotta a legpontosabb, legvirtuózabb teljesítményt, igazi tüzes, kirobbanóan energikus befejezéssel koronázva meg a Dvořák-előadást, melyet követően karmester és muzsikusai egy Smetana- és egy Brahms-ráadással hálálták meg a lelkes tapsot. 2015. december 5. - Müpa. Rendező: Müpa }

{ KOVÁCS SÁNDOR

NFZ, Schöck Neuhold

Nem jártam utána, Mahler Harmadikját hányszor adták elő Budapesten. Gyanítom, nem sokszor. Mert bármennyire népszerű is az utóbbi évtizedekben a budapesti Opera egykori igazgatójának zenéje - kétségtelenül népszerű, nincs hónap, olykor hét sem Mahler-szimfónia nélkül -, a Harmadik műsorra tűzésétől azért rendre visszariadnak a programszerkesztő hölgyek és urak. Kórus kell hozzá, szólista, ami még nem lenne nagy baj. Ám hosszú. Hat tétel. És illik egyvégtében eljátszani (koncerttermi büfések bánatára). Magam mindössze egy budapesti hangversenytermi előadására emlékszem. Az viszont örök emlék. Kobajasi dirigálta az ÁHZ-t a Zeneakadémián. Akkoriban ( a kilencvenes évtized elején) az ÁHZ nem a legszebb korszakát élte történetének. Sokszor tűnt fáradtnak, enerváltnak. Papíron ugyan Kobajasi volt a vezetőjük, de a mosolygós japán általában csak jött, látott, győzött - s pár hét után továbbállt. Nem zenekarnevelői buzgalmáért szerettük. A Harmadik szimfónia előadása egyike volt nagy győzelmeinek. Mit próbált, mit nem, nem tudom (mondják: rendszerint nem sokat), az esti előadáson azonban megbabonázta az együttest. Már a bim-bamnál az volt a hallgató érzése, valóban az egekből szól a muzsika, a záró lassú pedig úgy hangzott, mintha a legendás Micsurin elvtárs keresztezte volna sikeresen a Trisztán-előjátékot a csodálatosan gyengéd és édesen szomorú Adagiettóval az Ötödik szimfóniából. Megállt a teremben a levegő.

Most, 2015. november 27-én nem állt meg. Siker volt persze, sok taps, ütemesen is, ahogy nálunk kiirthatatlanul szokás. De valami azért hiányzott a feledhetetlen élményhez. Tisztes nyomozó ilyenkor nekiáll és sorra veszi a szóba jöhető összetevőket. Elvileg a kritikus szubjektumát is persze, bal lábbal kelt-e fel, satöbbi, de ezt a faktort most az egyszerűség kedvéért iktassuk ki, s kezdjük az akusztikával. AZeneakadémia hangzásterének megvolt a maga varázsa (és a felújítás után sem vesztette el - bár kétségkívül változott). A Müpa akusztikáját valaha nagyon sok dicséret érte, s megvallom, magam iscsatlakoztam ehhez a kórushoz. Utólag szánom-bánom. Egyre kevésbé lelkesít. Száraznak érzem. Remekül kivehetők az egyes szólamok, sok részletszépség fedezhető fel. De nincsenek angyalszárnyak. Ahangzás egésze - bocsánat a dilettantisztikus leírásért - nem tud „lebegni", felemelkedni a talajszintről. Olyan, mint a szétrázott bor. Egy hajdani kirándulás jut eszembe, Tokaj környékén. Remek, hatputtonyos aszút kóstoltunk, és vettünk is belőle. Sajnos műanyag palackba töltötték. Mire hazaértünk, tönkrement. Különváltak az ízek. Szétrázta az autóút (akkoriban még nem volt sztráda Miskolcig). A Müpa terében a hangzás zamata rázódik így szét. Hiba volna ugyan ennek jelentőségét túlozni - de tagadni sem szabad.

A második „faktor" (ha folytatjuk a nyomozást) a zenekar. A Nemzeti Filharmonikusok vitán felül jobb, mint elődje, az ÁHZ. Nem ülnek többé az utolsó vonóspultoknál középszerű, ki-tudja-hogyan felvett hangszeresek (igen, ne tagadjuk, voltak ilyenek, s akadtak persze rutinba belefáradt, ugyanakkor nagy mellényt viselő idősebbek is). A szólisták kiválóak - ezt ezen az estén is megmutatták (lásd harsonaszóló vagy a nevezetes postakürt a harmadik tételben). A fegyelemmel sincs baj, az edzésállapot is megfelelő. Legfeljebb egyet állapíthat meg a külső szemlélő: mintha a Kocsis-korszak kezdetének lelkesedése mára picit alábbhagyott volna. Pontosabban: hajlamos alábbhagyni, ha az adott produkció esetében nem maga Kocsis veti vigyázó szemét (ez esetben helyesebb volna így mondani: fülét) az együttesre.

Günter Neuhold  - Armin Bardel felvétele

S talán itt érkezünk el ezúttal a lényeghez. Günter Neuhold vezényelt. Jó karmester ő, érti Mahlert, alaposan tanulmányozta a partitúrát, és manuális képességeit sem érheti elmarasztalás. Azt azonban nem lehetne állítani, hogy nagy egyéniség. Mindvégig az volt az érzésem, hogy az ideális hullámhosszat közte és az együttes között nem sikerült a próbák során finomra hangolni. Feltűnő zavarok persze nem mutatkoztak, nem emlékszem lötyögő belépésekre, s az első tétel indulóinak lendülete is magával ragadott. A virágokról szóló másodikat azonban bájosabban, kecsesebben is eltudom képzelni, az állatokról szólónak a bevezető részét mókásabbnak-ironikusabbnak (Mahler maga emlegette a flórát és faunát a tételekkel kapcsolatban).

A Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola diákjai (amennyire tisztes távolból meg tudtam állapítani: csupa serdülő leány) a bim-bamot tökéletesen keltették életre (karigazgató: ifj. Sapszon Ferenc). A Nemzeti Énekkar (karigazgató: Antal Mátyás) ugyancsak jól teljesítette feladatát - bár meg kell jegyeznem: itt-ott előfordult néhány öblösebb, feleslegesen érzelemdús vibrato. Schöck Atalát különösen nagy tapssal jutalmazta a hálás közönség - egyetértettem a nagyérdemű ítéletével. 2015. november 27. - Müpa. Rendező: Nemzeti Filharmonikus Zenekar }

{ ESZES KINGA

Kelemen, a Zeneakadémia Szimfonikus Zenekara, Ménesi

„A Zeneakadémia Szimfonikus Zene­karának koncertje nagy mesterekkel" cím nem csupán egy hangversenysorozatot takar, hanem egy fontos projektet is jelöl: a 2014-ben elindított kezdeményezés azt a célt szolgálja, hogy néhány kiemelt koncerten a Zeneakadémia növendékei kipróbálhassák magukat profi muzsikusként, és végigjárják azt a - próbajátéktól a szerződéskötésen át egészen a fellépésig tartó - utat, amely később a hivatásuk mindennapjait is meghatározza majd. A külön meghallgatásokon kiválasztott egyetemisták olyan művészekkel dolgozhattak eddig együtt, mint Vashegyi György, Kobajasi Kenicsiró és Pinchas Steinberg, valamint az együttest korábban is többször dirigáló Kocsis Zoltán. A 140 éve -1875. november 14-én - indult zeneakadémiai képzésnek emléket állító hangversenyen is Kocsis vezényelte volna a zenekart, betegsége miatt azonban Ménesi Gergely állt a pódiumra. Az ünnepélyes megemlékezést a koncert előtt két nappal lezajlott párizsi terrortámadás tragédiája árnyékolta be: erre emlékeztetett a francia trikolór színeivel megvilágított orgona, és a bevezetőt mondó Vigh Andrea rektorasszony kérésére tartott egyperces néma csend.

A hangverseny műsorát a 140. születésnapját ünneplő intézmény négy legnagyobb hatású tanárának egy-egy emblematikus műve alkotta: Liszt Mazeppáját Bartók Fiatalkori hegedűversenye követte, a szünet után pedig Dohnányi Szimfonikus percek című kompozíciója és Kodály variációsorozata, a Fölszállott a páva hangzott el. Tekintettel arra, hogy a Zeneakadémia Szimfonikus Zenekarának összetétele évről évre változik, az együttes teljesítményét nem lehet folyamatában megítélni: koncertjeiken mindig az aktuális előadó-apparátus játékáról kapunk pillanatképet. Ezen az estén valósággal remekelt a zenekar - Ménesi Gergely pedig, aki 2013 óta állandó vezetőjük és betanító karmesterük, biztos kézzel és tapasztalt társként irányította az együttest.

A vad lóhoz kötözött kozák legendáját feldolgozó Liszt-művel méltó módon kezdődött az ünnepi hangverseny: a grandiózus szimfonikus költemény hatalmas hévvel szólalt meg, a fantasztikusan telt, jó arány­érzékkel beállított hangzáshoz minden hangszercsoport hozzájárult, az ízléssel és mértékkel közreműködő rezesek játékát külön elismerés illeti. A folytatás sem maradt el a várakozásainktól: BartókHegedűversenye ihletett és magával ragadó előadásban hangzott el Kelemen Barnabás közreműködésével. Ismerve a darab keletkezésének hátterét, a lassú tételben a szólista vallomásszerű, végtelennek tűnő dallamához fokozatosan csatlakozó vonóskar lassan, a semmiből kihajtó, majd szárba szökkenő imitációs szövete a Bartókot Geyer Stefihez fűző vonzalom megszületésének és kiteljesedésének fájdalommal teli folyamatát juttatta eszünkbe. A gyors tételt hallgatva olyan érzése támadt a hallgatónak, mintha a hegedűművész egy óvatlan pillanatban hangszert cserélt volna: a dús vibrátójú, lágy tónust karcos, kemény és feszes hangzás, az érzelmes, meghitt hangvételt humoros, játékos kifejezésmód váltotta fel. Kelemen szólistaként is vérbeli kamarazenész: a vele együttműködő, vagy az ő szólamára reflektáló zenekari muzsikusok játékára nemcsak zeneileg reagált, hanem tényleges feléjük fordulással is jelezte partnerségét. A ráadásként adott Bach-tételt, a d-moll partita legendás Chaconne-ját a művész a párizsi áldozatok emlékének ajánlotta. Annak ellenére, hogy interpretációja dinamika és tempó tekintetében a romantikus karakterdarabok szélsőségeit idézte, szenvedélyes előadása meggyőzött e sajátos olvasat létjogosultságáról.

A szünetet követően felcsendülő Dohnányi-mű, a Szimfonikus percek ismét lehetőséget adott a zenekarnak arra, hogy a különböző hangulatú, eltérő színvilágú tételekben más és más arcát mutassa meg. Játékukban a tételek legjellemzőbb vonása - a Capriccio légiessége, a Rapsodia melankóliája, a Scherzo rusztikussága, az önmagában is sokszínű variációs tétel éteri tisztasága és a perpetuum mobile-szerű, záró Rondo virtuóz száguldása - kitűnően érvényesült, Ménesi magabiztos rutinnal és megnyerő derűvel vezette együttesét. Az estet záró Felszállott a pávában a zenekar szintén számtalan karaktert felvonultatott, és azzal szembesítette hallgatóságát, hogy egy egyszerű magyar népdal - a pentatónia révén - milyen messzi tájakat és távoli stílusokat kapcsolhat össze. A friss és lendületes elő­adás világossá tette, hogy a magyar népzene legősibb rétegéhez tartozó páva-dallam és a sanzonszerű 4., a kelet zenéjét megidéző 10., az ibériai tájakat elénk festő 11., a gyászindulót megjelenítő 13. és a gyökerekhez visszatérő, népi furulyaszót felelevenítő 14. variáció mind egy tőről fakad. November 15. - Zeneakadémia. Rendező: Zeneakadémia Koncertközpont }

{ MALINA JÁNOS

Capella Savaria, 
Kalló, Bertalan

A Capella Savaria viszonylag ritka budapesti fellépéseinek sorában ezúttal az 1760-as és '70-es években komponált, korai Haydn- és Mozart-műveket, illetve egy Johann Christian Bach-versenyművet mutatott be. A programot Haydn 30-as számú, C-dúr, úgynevezett „Allelluja" szimfóniája nyitotta, kuriózum- és ritkaságképpen pontosan úgy megszólaltatva, ahogyan annak idején történt: karmester helyett akoncertmester - eredetileg a komponista, ezúttal Kalló Zsolt - vezetésével. Mi több, az együttes nagysága is megfelelt az 1765-ben, Kismartonban Haydn rendelkezésére álló erőknek. Az előadás élő, beszédszerű és lendületes jellege mellett azonnal feltűnt a Capella Savaria, azon belül is a két hegedűszólam egységes, összecsiszolt hangzása - ritkán hallunk ilyet ebben a kíméletlen akusztikájú, minden gyarlóságot leleplező teremben. Üdítően karcsú és hajlékony volt a két oboista együttjátéka, megelégedéssel tapasztaltuk, hogy a kürtösök beolvadtak a hangzásképbe, és nem rivallottak ki belőle, felfigyeltünk egy feltűnően szép fuvolaszólóra, és mindenekfölött örömmel nyugtáztuk Kalló Zsolt világos és határozott vezetését, jó tempóit, a hatásos effektusokat.

Kalló Mozart K. 211-es D-dúr hegedűversenyének szólistájaként is kitűnő teljesítményt nyújtott játékának világos duktusa, dallamformálása, példás intonációja révén. Emellett a lassú tételben megragadó, már-már misztikus pianissimo-hangzást hívott elő zenekarából, és az expresszív hangszerjáték terén is megcsillantotta erényeit. Az előadást temperamentumos finale zárta le.

Johann Christian Bach kéttételes D-dúr fuvolaversenye behízelgő, szeretnivaló és játékos elemekkel telített alkotás: az előadó szempontjából pedig kifejezetten hálás, alkalmat ad a csillogásra, fürgeségének bizonyítására. Bertalan Andrea kifejezetten szép és tömör, ezüstös fuvolahangja a zenei formálás biztonságával párosult, s különös erénye volt az a darab szellemének teljesen megfelelő kedves könnyedség, nemegyszer a felsziporkázó energia, amellyel sikerre vitte ezt a versenyművet.

A hangverseny utolsó száma, Mozart K. 134-es A-dúr szimfóniája arra figyelmeztet, hogy az ifjú szerzőnek már a zsenialitás csúcsait rohammal meghódító, 1774-es, 201-es jegyzékszámú A-dúr szimfónia előtt másfél évvel is volt igen jelentős mondanivalója a szimfónia műfajában. A lassú tétel nemes szövésű zenei szövete és megindító hangja, a menüett triójának groteszk humorú pizzicato-akkordjai, vagy azárótétel lendületét megakasztó, Haydnra hajazó generálpauza mind azt mutatja, hogy a 16 és fél éves Mozart már jóval több volt nagy ígéretnél. A Capella Savaria előadása igen világosan érzékeltette ennek azenének a sajátos és izgalmas vonásait, megoldásait, ugyanakkor visszaadta a mű üdeségét, fiatalosságát, valamint a zene mintegy barokkosan retorikus vonásait. A lassú tétel emocionális tartalmának kibontását ideálisan szolgálta a remek, folyékony, mégis nyugodt, de érzelgősségtől mentes tempó. Egy kiváló formában levő együttes emlékezetesen szép koncertje volt ez. 2015. november 15. - Óbudai Társaskör. Rendező: Óbudai Társaskör }

BFZ barokk, Sigiswald Kuijken

A Budapesti Fesztiválzenekar régi hangszeres inkarnációjának élén a historizmus világának újabb jelentős képviselőjét láthatta viszont a budapesti közönség művészeti vezetőként és koncertmesterként - egy francia barokk kompozíciókból összeállított hangversenyen. Sigiswald Kuijken azonban egyszersmind valóságos élő legenda, egyike a régi hangszerek emancipálásához vezető folyamat elindítóinak, emellett mind a mai napig százszázalékos aktivitással dolgozó tagja az Harnoncourt utáni, mondjuk így: másfeledik, Leonhardt és Brüggen halálával vészesen fogyatkozó nemzedéknek.

Kuijkent Magyarországon hangszerjátékos-kamarazenészként és karmesterként is jól ismerik. (Hangszerjátékost írtam és nem hegedűst: errefelé kevesen tudják, milyen kitűnő gambajátékos is egyszersmind, shogy a violoncello da spallának, a cselló kisebb méretű, vállhoz támasztva megszólaltatott változatának is lelkes híve.) Arcképéhez azonban a lehető legszervesebben hozzátartozik szenvedélyes pedagógiai munkássága is. A világ vezető régi hangszeres zenekarainak egyik legrégebbike, a La Petite Bande, miközben a mai bőséges kínálat közepette is megőrizte előkelő rangját, már hosszú ideje afféle pedagógiai műhely szerepét is betölti: tagsága folyamatosan cserélődik, s újra meg újra egészen fiatal, sokszor még tanulmányaikat folytató hangszeresek számára adja meg a lehetőséget arra, hogy egy kivételesen tágas szemléletű, nagy zenészegyéniség vezetése alatt bontakoztathassák ki tehetségüket.

Ez a különleges pedagógusadottság és tapasztalat a Fesztiválzenekarral való együttműködés nyomán is közvetlenül érzékelhetővé vált. Az egyik zenésszel a koncert után beszélgetve annyit tudtam meg, hogy arendelkezésre álló idő alatt Kuijken elsősorban a francia barokk előadásmód alapjainak lerakásával foglalkozott. Meglehet, ezt belülről sokan így élték meg, a hallgató azonban azt tapasztalhatta, hogy azeddigi talán legnagyobb létszámával kiálló együttes (23 vonós, 11 fúvós, plusz ütő- és billentyűs hangszerek - bár sohasem játszottak mindannyian egyszerre, ez mégis valóságos barokk óriászenekar) azalkalmi formációtól elvárható színvonalon messze fölülemelkedve, rendkívül egységes benyomást keltve játszotta végig a hangversenyt - mi több, zenélésüknek volt sava-borsa, egyénisége, sodrása is. Különösen feltűnő volt a ritmika erőteljessége, továbbá a különféle díszítések, a legkülönbözőbb arányú pontozások magától értetődő precizitása és differenciáltsága. Kétségtelen, hogy mindehhez nagyon sokban hozzájárult a parádés fúvóskar, 11 játékos, akik közül csupán hárman voltak magyarok. De, példának okáért, négy oboistát ilyen makulátlanul unisonóban játszani vagy három évtizede nem hallottam élőben - igaz, az is Londonban volt, s ott nem is négy oboás játszott együtt, hanem mindjárt hat.

Ami a műsort illeti, az csupa francia barokk szvitzene volt, a középpontjában pedig egy fél felvonásnyi Clérambault-kantáta (La Muse de l'opéra). Külső héját egy-egy operából (Lully: Roland, Rameau:Platée), a kantátát keretező belső héját pedig egy-egy rövidebb Jean-Féry Rebel-balettzenéből összeállított szvit alkotta. Előadásuk, mint említettem, roppant élő és intenzív volt; keresve sem tudnék rajta mást kifogásolni, mint azt, hogy ahol a meggyőző homogeneitással megszólaló vonóskarral két furulya együtt játszott, a zenekar helyenként elnyomta az egyébként kitűnő Januj Annát és Anneke Boekét. A szintén nagyszerű két harántfuvolással, egyszersmind kisfuvolással, Michael Schmidt-Casdorff-fal és Ingo Nelkennel ez nem fordult elő; meg kell viszont még említenem a ragyogó fagottos pár, Andrea Bressan ésEyal Streett nevét is. Nem sorolom tovább a dicsérő jelzőket, inkább arról számolok be még, hogy Rameau-előadásuk, minden lendületen és csillogáson túl, érzékeltetni tudta a nagy komponista mélységét, azt a zenei gazdagságot, amelyhez hasonlót valóban csak a zenekari Bach-szvitek és a brandenburgi versenyek kínálnak számunkra.

Mindeközben Kuijken szólistaként nemigen osztott lapot magának; persze világosan, magabiztosan vezetett, de az általa hozzáadott érték csak az egész előadás minőségében volt tetten érhető.

Ami végül a koncert középpontjában álló kantátát illeti, megállapíthattuk, hogy a Fesztiválzenekarnak ez a jelmezzel, színpadi mozgással és főként - Sigrid T'Hooft által betanított - korhű gesztikával dúsított szólókantáta-sorozata most első ízben érkezett el egy ideális teljesítményhez. Ebben az esetben a darabválasztás, a hangszeres kíséret, az énekes hangi-zenei kvalitásai és színészi-gesztikai képességei egyaránt kitűnőnek bizonyultak. Clérambault kantátája már tisztán zeneileg is izgalmas és eredeti volt, emellett változatos és gyorsan változó karakterek - vihar, természeti idill, szorongás stb. - megjelenítésére adott alkalmat. Stefanie True kristálytiszta, hajlékony és sokféle módon árnyalható hangja, a játék és mozdulatok spontán, verítékszagot nem árasztó természetessége és folyamatossága, a kontrasztok kiemelésének képessége mind hozzájárult ahhoz, hogy a közönség a régi színpadi játék egészen új minőségére csodálkozhasson rá. 2015. november 28. - Zeneakadémia. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar }

Csalog

Csalog Gábor BMC-beli vasárnapi sorozatában ezúttal Bachot és Bartókot játszott - mint előzetesen maga hangsúlyozta, Bartókot hosszú idő óta nem játszott nyilvánosan, s ezt a visszatérést hangsúlyos pillanatnak tekinti pályáján.

A hangverseny arányai azonban Bachnak kedveztek: A fúga művészetéből eljátszott kilenc, részben nagyszabású tétel időben mintegy háromszorosát tette ki Bartók Szabadban című ciklusának, ennek azeneszerzői életpálya egyik fordulópontján keletkezett, igen jelentős, de mégsem a meghatározó remekművek közé tartozó karakterdarab-sorozatnak. Így a hangverseny második felére is maradtak Bach-tételek. Javította viszont az arányokat és oldotta a felépítés szigorúságát, hogy Csalog a hangversenyt a Mikrokozmosz darabjai közül kiválasztott - mi a ráadás ellentéte? - „bemelegítővel" kezdte, és aGyermekeknek sorozatból játszott ráadásokkal zárta, mintegy Bartók-keretbe foglalva a hangverseny fő részét.

Nem emékszem arra, hogy valaha is hallottam volna Csalogot Bachot játszani; ezúttal mindenesetre valósággal lenyűgözött. Az elementáris hatás két fő alkotóeleme közül az egyik a rendkívüli előadói koncentráció, fegyelem, és a zenei folyamat világító erejű, lényegre törő megmutatása volt; a másik pedig a a struktúráknak, a vakító tisztaságú rációnak a tökéletesen harmonikus és szuggesztív hatású összeegyeztetése az érzelmekkel telített, erőteljes zenei karakterekkel. A „tiszta zene" és a Szent Ágoston által is észrevételezett „leírhatatlan és titkos együttérzés" dichotómiája, amely a zeneművészet talán legnagyobb vívmánya, egyszersmind pedig végeláthatatlan viták és eszmefuttatások forrása, Csalog zenélésében a leginkább magától értetődő harmóniában olvad össze; márpedig körülbelül ez a legtöbb, amit egy előadóművészről elmondhatunk.

Mindez már az első négy, viszonylag egyszerűbb (ha mondhatunk ilyet egyáltalán Bachhal kapcsolatban) contrapunctusból álló nyitó blokk hallatán nyilvánvalóvá vált. Fenti állításaimat szavakba, jelzőkbe öntött benyomásokkal persze nem lehet igazolni; ám, hogy érzékeltessek valamit a hangversenyélmény természetéből, mégis erre vagyok kénytelen fanyalodni. Az 1. contrapunctus végtelen nyugalma, a 2.feszessége és lefojtott energiája, a 3. baljós-titokzatos légköre, a 4. játékossága és párducszerű puhasága mind vaskövetkezetességgel vonult végig a tételen, és cseppet sem gátolt minket abban, hogy kövessük a témabelépéseket, hogy halljuk magát a fúgát. Mindeközben rácsodálkozhattunk Csalog játékának hangszíngazdagságára, dallamvonalainak kivételes összefogottságára, pontozásainak és egész ritmikájának erőteljességére, harmóniai és agogikai érzékenységére vagy éppen, a 4. darabban, már-már frivolnak mondható humorára. A szünet előtt játszott kétszólamú, végtelen Canon alla duodecima in contrapunto alla quinta a Wohltemperiertes Klavier második kötetébe illő, remekbeszabott karakterdarabként is funkcionált, a befejezetlen négyesfúgát, 14. contrapunctust pedig nagyon kevésszer hallottam ennyire szervesen, ennyire feltartóztathatatlan logikával előadni; ezért a kézirat megszakadásának pillanatában az volt a benyomásom, hogy még csak egy rövid szakasza hangzott fel a tételnek.

A szünet után játszott három tétel közül a 11. contrapunctusnak, ennek a lenyűgöző négyszólamú hármasfúgának az elő­adása jelentette a legnagyobb revelációt a rendkívül bonyolult tétel magától értetődően egyszerű megszólaltatásával, amely mégis lávaszerűen sűrű szenvedéllyel volt telítve.

Ez után a teljesítmény után a Szabadban eljátszása bizonyos fokig csapdahelyzetet jelentett az előadó számára. A barokk kontrapunktikus tétel rendkívül sokrétű szabadságot biztosít megszólaltatójának, ésCsalog ezzel a szabadsággal élni tudott, lenyűgözően koherens előadást valósítva meg. Bartók rövid tételekből álló sorozatában hallgatóként is alig voltunk képesek átállni a rendelkezésre álló idő alatt azelőadóval szemben támasztott egészen másféle igényhez, a másfajta dimenziókhoz való hozzászokásra. Ezzel semmiképp sem azt szeretném mondani, hogy Csalog interpretációja nem volt kitűnő vagy meggyőző - nagyon is az volt. Emellett az a különleges, bátorságot is feltételező erénye is megvolt Csalog Bartók-játékának, hogy meg sem próbált alkalmazkodni a Bartók-zenéről vagy a zongorista Bartókról alkotott olyasfajta leegyszerűsítő sztereotípiáknak, melyek szerint játékának feltétlenül „keménynek" vagy „ütőhangszerszerűnek" kellett volna lennie; s az egészen egyéni bartóki agogikai manírokat istüntetően kerülte. A sorozathoz úgy közelített, mint egy Couperin-szvithez: maga óhajtotta megtalálni a kottába foglalt mű kulcsát. Megannyi más eredeti és jelentékeny megoldás mellett így lett a Barcarollából egészen varázslatos, lágy tónusú pasztellrajz, így fedezhettük fel a legjelentősebb tétel Az éjszaka zenéje hangjában a zörejvilág mellett a dallam alapvető jelentőségét, s így nyerhettünk egészen friss szemszögből bepillantást a Bartók-oeuvre egyik jól ismertnek tudott darabjába. 2015. november 29. - Budapest Music Center. Rendező: BMC }

{ RÁKAI ZSUZSANNA

Kodály Filharmonikusok, Daroch, Kovács László

A zene, ha lehet ilyet mondani, magához hajlítja az időt. Ünnepivé teszi, ami igazság szerint nem jelent mást, mint hogy feltárja valódi jellegét. Ahelyett, hogy bizonyos kísérleti folyamatok mérésére szolgáló, egyenletesen pergő pontok, egy percet alkotó hatvan másodpercek végtelen egyformaságaként jelenítené meg, olyan absztrakt jelenségnek mutatja, amelynek saját ritmusa és lélegzése, ezáltal pedig az élet megnyilvánulásai felett gyakorolt hatalma van. A zene olyan időt hoz létre, amilyet az ember valóban megél, olyat, aminek haladását az intellektuális és emocionális érzékelés változó súlypontjai határozzák meg. Mivel törvényeit, sűrűségét és tágasságát a benne és általa kibontakozó, megkomponált forma szabja meg, önnön egységeit hullámzó jelentőséggel ruházza fel a hangzó struktúra logikája szerint. Működése azátélés és emlékezés spontaneitását idézi, jóllehet az élményt zárt, tudatosan szerkesztett módon teremti meg. Az ember nem utolsósorban éppen ezért hoz létre és ezért is hallgat zenét, így ha egy hangversenyen az időnek ez az átlényegülése elmarad, az óhatatlanul hiányérzetet kelt a közönségben.

A Kodály Filharmonikusok Debrecen november 15-i koncertjén ez a hiányérzet csak lassan enyhült. A Shakespeare Szentivánéji álomjához komponált Mendelssohn-kísérőzenéből válogatott tételek (Nyitány, Scherzo, Intermezzo, Notturno és Nászinduló, op. 21 és op. 61) hangzása darabosnak és merevnek, a fürge pianissimók zsongása pedig pontatlannak hatott. Noha a zenekar határozott attitűddel és erőteljes színekkel játszott, előadásmódjuk túlságosan direkt benyomást keltett, amennyiben hangmagasságok, ritmusképletek és hangsúlyok arányos, de némiképp élettelen egyvelegeként nélkülözte azt az energiát, ami az egyes karaktereknek markáns arculatot, az akcentuálásnak erőt, a széles és hajlékony dallamíveknek irányt és lendületet biztosíthatott volna. Az egyes tételek alapvető zenei jellegzetességei, világosan elhatárolt dinamikai szintjei, hatásos gesztusai jól érzékelhetően elváltak ugyan egymástól, belső logikájuk azonban áldozatul esett az illusztráció elvén nyugvó értelmezésnek: önálló, egyszerű és erőteljes szerkezetek sora helyett jelenetek kellemes, de egysíkú aláfestése maradt csupán, olyan képek egymásutánja, amelyek ideje mintha kizárólag a dramaturgia függvénye lett volna, és nem a zenei formáé.

A variációs elven nyugvó kompozíciók mozgékonyan fantáziadús, de a tágabb összefüggéseket félreérthetetlen szabályszerűségek alkalmazásával átfogó struktúrája, szerencsére, sokkal elevenebb interpretációkra biztosított lehetőséget. Csajkovszkij Rokokó-változatainak (Változatok egy rokokó témára, op. 33) könnyedén hódító eleganciája lényegesen plasztikusabban bontakozott ki, mint aMendelssohn-mű egyszerre vitathatatlanul romantikus és kongeniális Shakespeare-parafrázisának virtuozitása, nem utolsó sorban Tomasz Daroch produkciójának köszönhetően, akinek színgazdag csellóhangja, intonáció tekintetében nem mindig kifogástalan, de figyelemre méltó technikai tudásról árulkodó játéka élénk zenei fantáziáról tanúskodott. A legmeggyőzőbben mégis Elgar Enigma-variációi (op. 36) szólaltak meg. Amellett, hogy ebben a kompozícióban mutatkoztak meg a legszebben a zenekari szólamok, ez volt az a mű is, amelyet a humor és a fennköltség sajátos keveréke ellenére a leginkább sikerült összefognia a debreceni együttest dirigáló Kovács Lászlónak. A karmester ugyanis keveset törődött a darab különös koncepciójával, amely Elgar ismerőseinek furcsa, már-már zavarba ejtően hétköznapi vonásokat kiemelő portréiként sorakoztatja fel az egyes tételeket, és amely valójában csak külsőségként fityeg az alkotáson. Helyette a mű nagyon is eleven és természetes zenei szerkezetére figyelt, egyfajta ökonomikus és dinamikus szakszerűséggel teremtve meg azt az apró motívumok szövetéből létrejövő, sajátosan koncentrált időt, amelynek megtapasztalása a zenehallgatás talán legalapvetőbb célja és értelme. 2015. november 15. - Művészetek Palotája. Rendező: Müpa }

{ SOMLÓI P. EMIL

Christian Zacharias

Izgalmas műsorral - öt Scarlatti-szonáta, Ravel-szonatina, négy Soler-szonáta, két Chopin-scherzo és négy mazurka - adott szólóestet a Zeneakadémia nagytermében Christian Zacharias. Egy ilyen program akoncertlátogatóban első látásra komolyan végiggondolt koncepció érzetét kelti: hiszen ez nem a zongoravirtuózok szokványos műsora, hanem a zenei stílusokon átívelő azonosság-, illetve rokonságkeresés példája. Ám az izgatott várakozást az értetlenség váltotta fel a hallgatóban, Zacharias előadásmódja ugyanis teljességgel híján volt a karaktereknek. Az eredetileg csembalóra írt művekben például ajátékosságnak, vagy annak az energiának, erőnek, ami Chopin műveihez nélkülözhetetlen.

A legzavaróbb jelenség előadói apparátusának legfontosabb kelléke volt: a szüntelen balpedálozás a zongorán. Hogy ezáltal valamiféle, a régi hangszerekhez közelebb álló hangzást szeretett volna elérni, vagy valami extra finomságot, nem tudom, de a hangzás elvesztette plasztikusságát és a hangkarakter folyamatosan valamiféle óvatoskodásban halt el. Előadásában egyik darab sem rendelkezett konkrét tempóérzettel, minden egységes „előadói mázban" úszott, és nem érződött semmiféle zenei első szándék. Zacharias koncertje tipikus példája volt annak, amikor darabokat úgy adnak elő, hogy az értelmezés azelőadásmódra korlátozódik, nem pedig a darabok zeneiségére. Így fordulhatott elő az a furcsa helyzet, hogy a gyakorlatlan hallgató nem tudta volna megkülönböztetni a Scarlatti-szonátákat az őket majd' 200 évvel követő Ravel-szonatinától, hiszen előadásában nem különbözött sem a zongorázás karaktere, sem a zongora hangképe. És nem vagyok biztos benne, hogy ez akár egyik, akár másik műnek jót tett.

Christian Zacharias

A barokk zenei repertoár amúgy is neuralgikus pont a zongoristák gyakorlatában, hiszen nagyon észnél kell lennie a művésznek, ha egy barokk billentyűs mű eljátszásakor élni akar a dinamikai faktorral, tekintve, hogy szerzőik eredetileg úgy írták meg ezeket a darabokat, hogy a művek megszólaltatásakor egyáltalán nem számoltak ezzel a mára természetesnek vett zenei eszközzel. Márpedig a barokk billentyűs szerzők egytől egyig a korabeli hangszerben gondolkodtak, nagyon kevés az olyan kivétel, mint a Kunst der Fuge sorozata, amelynek szólamait bármilyen hangszer eljátszhatja. Ugyanis ez két teljesen különböző gondolkodásmódot kíván az adott zeneszerzőtől. Örök vita lesz természetesen a Goldberg-variációk kapcsán, hogy miként élvezetesebb hallgatni a ma emberének, csembalón vagy zongorán, de ezt - mint minden ilyen előadási vitát - kizárólag az előadó személye dönti el. Nem hiszem, hogy bárki ferde szemmel nézne ránk (akár a régi zene feltétlen híveinek a táborából), amiért Glenn Goulddal bármikor szeretjük meghallgatni bármelyik Goldberg-variációk-felvételét. De ahhoz, hogy egy barokk mű modern zongorás előadása érvényes legyen, az előadónak annyira alázatos szerzőtárssá kell válnia, és egy, csak arra a darabra érvényes előadói kon­cep­ciót felállítania, mint azt Gould tette Bachhal.

Ez az az előadói attitűd, amely sajnos nem csak a barokk, de a nagy romantikus művekből is teljességgel hiányzott Zacharias estjén. Ilyen erőtlen kezdést Chopin b-moll scherzójában nem tudom, hallottam-e már, vagy egyáltalán el tudtam-e képzelni pusztán a kottaképet ismerve. Semmiféle energikus zeneszerzői gesztus nem nyerte el a lehetőséget, hogy megszólalhasson aznap este a koncertteremben, és minden túlfinomkodva, valamifajta furcsán elképzelt értelmiségi zongorázással szólalt meg.

Így történhetett az meg, hogy egy Chopin h-moll scherzo után a telt házas nagyteremben a közönség nem tapsolt. Köhö­gős csönd honolt a Zeneakadémián. Ezt éreztem a koncert legjellemzőbb momentumának: Zacharias a telivér darabot annyira „elbalpedálozta", hogy az a bal pedál már nem csak a zongora hangját, de az érzelmeinket is szedálta. A koncert egyetlen felfedezése a négy Soler-szonáta volt, ezek még ebben az előadói stílusban is kitűntek egyediségükkel és karakán témáikkal. November 21. - Zeneakadémia. Rendező: Jakobi Koncert Kft. }

{ OZSVÁRT VIKTÓRIA

Várjon, Simon / kamara.hu

„Elsők és utolsók" - ezzel a tematikával indult útjára a kamara.hu, a Zeneakadémia hagyományteremtőnek szánt kamarazenei fesztiválja a Liszt Ferenc téri zenepalota Solti-termében. A cím alapján senki ne gondoljon valamiféle furcsa, versenyhelyezések szerinti szelektálásra. Sokkal izgalmasabb koncepció tartotta egyben a négy este változatos programját. Az esemény művészeti vezetői, Várjon Dénes és Simon Izabella olyan kompozíciókat válogattak össze, melyeket az éppen szóban forgó zeneszerző pályájának kezdetén vagy végén írt. Az így kialakult koncertműsorok egyrészt rejtett kapcsolatokat domborítottak ki korszakok és zeneszerzők között, másrészt az életműveket lezáró, híres kompozíciók mellett a fiatalkori zsengék jóvoltából igazi zenei csemegékből is ízelítőt kínáltak. Üdvözlendő törekvése a fesztiválnak akapcsolatteremtés a legifjabb korosztállyal, és a nyitás más művészeti ágak felé. Előbbire példa Francis Poulenc Babar, az elefánt című ciklusának műsorra tűzése egy szombat délelőtti matiné keretében. Utóbbira a Zeneakadémia kávézójában folytatott „Művek közötti kerengés" Spiró Györggyel, mely felidézte a legendás irodalmi felolvasóestek hagyományát.

Bár mindegyik program bőven vonzott közönséget, a legnagyobb érdeklődés mégiscsak az esti koncerteket övezte. Az alábbiakban az első három hangversenyről következnek pillanatképek a teljesség igénye nélkül. A nyitóhangverseny első száma az „utolsók" közül került ki. Robert Schumann a-moll hegedű-zongora-szonátája (WoO 27) hangzott el Veronika Eberle (hegedű) és Várjon Dénes (zongora) előadásában. Várjonhoz, mint az a művet és egyben a fesztivált bevezető párszavas köszöntőből kiderült, különösen közel áll Schumann e kései alkotása. A műért való lelkesedését kezdetben kissé túlzónak éreztem. Meggyőztek azonban az előadók a harmadik tétel csodálatosan lírai hangszíneivel, a precízen beállított arányokkal, a folyondárszerű szólamok érzékeny vezetésével. A látszólag lezárt dallam, amely aztán magától értődő természetességgel hömpölyög tovább, egy pillanatra sem engedte lankadni a figyelmet. A zárótétel sodró lendületű virtuozitása oldotta fel az előzmények érzelmi feszültségét. Eberle remekelt, nem kevésbé zongorista partnere. A következőkben oboára és zongorára készült átiratok hangzottak el Mozart két operájából (Zaide és A varázsfuvola) és egy kórusművéből (Ave verum corpus). Kamarazenét hallgatni komoly odafigyelést igényel, így jólesett néhány könnyedebb műsorszám, bár a Schumann-szonáta és a Mozart-átiratok jellege közötti kontrasztot nehezen áthidalhatónak éreztem.Louise Pellerin és Simon Izabella játéka mindenesetre kedves színfolt volt az est programján.

Radovan Vlatković, a világhírű és világjáró kürtművész elsőként Schumann: Andante és variációk (op. 46) című művében lépett a közönség elé. Simon Izabella, Várjon Dénes (zongora), Claudio Bohórquezés Várdai István (cselló) társaságában igazán meghitt hangulatot teremtett, ilyen lehetett egy házimuzsikálással töltött este a Schumann házaspár otthonában. A hangszínek szépen folytak-olvadtak egymásba, viszont ahol szükséges volt, ott markáns éllel elkülönültek. A variációk egyszer komolyan lépegető, máskor vidám, aztán humoros, néhol erőteljes színeket villantottak föl.

Vlatković a következő koncerten két műsorszámban is öregbítette hírnevét. Elsőként Franz Schubert kései műve, az Auf dem Strom (D. 943) kürtszólamát játszotta Pasztircsák Polina (ének) és Simon Izabella partnereként. A zongora bevezetőjének puha hangzása szépen készítette elő a kürt természeténél fogva még bársonyosabb hangszínét. Vlatković tisztán intonál, levegővezetése kiváló, a darab végénekpianissimója gyönyörűen sikerült. És ami a legfontosabb, mindezen technikai erények mellett még a zenélésre is marad ideje. Johannes Brahms Esz-dúr kürttriójának (op. 40) lassú tétele Vlatković, Veronika Eberle és Várjon Dénes előadásában picit ugyan statikusan indult, átgondolt felépítése végül mégis lélekemelő élménnyel ajándékozott meg. A mű zárótételében pedig bebizonyosodott, hogy megfelelő kezekben a kürt rendkívül virtuóz is tud lenni.

Ami miatt az Esz-dúr trió valamivel halványabban hatott, mint amire az előadók egyéni és együttes játékának magas színvonala predesztinálta, az a koncert első felében elhangzott másik Brahms-mű, ahegedűre, csellóra és zongorára írt H-dúr trió (op. 8) számlájára írható. Sőt, nem is csupán maga a mű, hanem előadói, elsősorban a két vonós játékos éreztették meg a relativitás elméletének igazságát. Baráti Kristóf (hegedű), Várdai István és Várjon Dénes triójától olyan fenomális, menthetetlenül magával ragadó interpretációt hallhattunk, melyről csak szuperlatívuszokban lehet beszélni, ha az ember talál rá szavakat egyáltalán. Az első tételben a kifejezés szolgálatában álló, dús vonós hangzás, a másodikban a scherzo kísérteties főrésze és a férfias lírát képviselő középrész deklamációja volt különösen emlékezetes. A negyedik tétel egészen elképesztő drámai fokozásban kulminált, mely az előadóktól és a zenei folyamatot figyelmesen követő közönségtől egyaránt hatalmas energia-befektetést igényelt. De véletlenül sem fárasztott el, inkább lebilincselően izgalmas volt. Baráti és Várdai játékában többek között az elsőtől az utolsó hangig kiegyenlített hangképzés, a hangokhoz szervesen hozzátartozó vibrato, ahihetetlenül sima legato, a verbális dialógust idézően beszédszerű játékmód nyűgözött le. A hang pianóban is képzett marad, a forte erőteljes, de sohasem válik erőltetetté, préseltté. Ilyen szintű technikai profizmus mindenféle színészkedés nélkül, elkötelezetten a zene szolgálatában - próbálja meg a kedves Olvasó elképzelni az eredményt. A két vonós játéka kissé elhomályosította Várjon szintén magas színvonalú játékát. A zongoraszólam éteri finomsággal és cizellált billentéssel megszólaltatott ornamensei mindenképpen említést érdemelnek.

Pasztircsák Polina teljesítménye kissé ingadozott az általam hallott három mű, Schubert már említett Auf dem Stromja, Schumann Sechs Gedichte und Requiem (op. 90) című ciklusa és Ernest Chausson dala, a Chanson perpétuelle (op. 37) folyamán. A Schubert-dalban a zongora és a kürt szépen megteremtett hangzásába nem sikerült azonnal beilleszkednie. Hangképzésbeli bizonytalankodásait alighanem azelfogódottság magyarázza, hiszen a nem sokkal később felhangzó Schumann-dalciklusban már sokkal otthonosabb, magabiztosabb benyomást keltett, szép csengésű hangjának drámai kifejezőerejét ismegmutatta. Igazán elemében azonban a következő este volt. Chausson dalát kifogástalan francia szövegmondással, a zenét mélyen átérezve tudta közvetíteni a hallgatóságnak. A lényéből áradó törékenység, a természetes elegancia tökéletes összhangban volt ezen az estén a hangzó élménnyel és az előadott mű hangulatával is. Teljesítménye inspirálni tudta a Casals Kvartettet (Vera Martínez, Abel Tomàs, Jonathan Brown, Arnau Tomàs), akik a nyitókoncerten hallott produkciójukhoz képest lényegesen kifejezőbben játszottak. Mozart A-dúr klarinétötösében (K. 581) Ib Hausmann társult a Casals Kvartetthez. Lazasága, a zene szeretetét sugárzó, és ezért örömmel hallgatható játékmódja a kívánatosnál kisebb mértékben ragadt át a vonósnégyes tagjaira. Bár a kísérőfüzet a Casals Kvartettet egy angol magazinra hivatkozva „az új évezred vonósnégyeseként" harangozta be, az ígéret beváltásához mindenképpen több hangképzésre és talán több próbára is szükség volna. Előadásukban Anton Webern gyönyörűen későromantikus Lassú tétele helyenként kissé kifejezéstelenül, Ludwig van Beethoven F-dúr vonósnégyese (op. 135) pedig tisztességes, de nagyrészt oda nem illően morcos előadásban hangzott el.

 Radovan Vlatkovic, Simon Izabella és Pasztircsák Polina - Felvégi Andrea felvétele

Claudio Bohórquez  és Katja Skanavi (zongora) Claude Debussy és Richard Strauss egy-egy csellóra és zongorára írt szonátáját játszották. Várjon Dénes és Simon Izabella előadásában Beethoven saját átiratát hallgathattuk meg a Nagy fúgából (op. 134), mely rendkívüli nehézségeket rejt magában. Négykezes átiratban szinte elkerülhetetlen, hogy az eredetileg vonósnégyesre készült szövevényes kompozíció bizonyos szólamai elsikkadjanak, vagy legalábbis ne érvényesüljenek a megfelelő mértékben. A két zongorista mindenesetre hősiesen és színvonalasan teljesítette a kihívást.

Mindezek alapján úgy látszik, hogy ez a négy novemberi nap a Zene­aka­dé­mián valóban a kamarazene ünnepévé avanzsált. Csak remélni tudom, hogy a kezdeményezés nem marad folytatás nélkül, és jövőre ismét sokakat örvendeztet majd meg Várjon Dénes és Simon Izabella egy újabb, az ideihez hasonlóan tartalmas fesztivállal. November 19-22. - Zeneakadémia. Rendező: Zeneakadémia Koncertközpont }

Lutheránia Ének- és Zenekara, Kamp

Immár több mint tizenöt éve annak, hogy Kamp Salamon vezényletével a Kelenföldi Barokk Esték rendezvénysorozat keretein belül először csendült fel Johann Sebastian Bach muzsikája a kelenföldi református templomban. A sorozat idei, advent második vasárnapjának előestéjén rendezett koncertjén a karmester személye és Bach zenéje mellett konstans tényező volt még a Lutheránia Énekkar is, amelynek Kamp közel harminc éve karnagya. Az igehirdetéssel egybekötött hangverseny műsorán két kantáta szerepelt. Elsőként az advent negyedik vasárnapjára írt Bereitet die Wege, bereitet die Bahn(BWV 132) hangzott el, majd az igehirdetést követően az egyházi év utolsó vasárnapjára, tehát az adventet közvetlenül megelőző alkalomra készült Wachet auf, ruft uns die Stimme (BWV 140) volt hivatott megéreztetni az egybegyűltekkel a közelgő ünnep légkörét. Az este folyamán egyfajta csendes befelé fordulás, az áhítat megélése legalább akkora szerepet kapott, mint maga az elhangzó zene - ezt a törekvést erősítette a taps mellőzésére vonatkozó kérés is. A hangsúly nem az előadók kiemelkedő teljesítményére, hanem a zenei élménynek a hétköznapokból kiragadó, felemelő jellegére került. A két kantáta közötti igehirdetést egy rövid orgonamű, Bach Nun komm der Heiden Heiland (BWV 659) című korálelőjátéka vezette be. Alföldy-Boruss Csilla játékát magabiztos technikai kidolgozottság, érthető szólamvezetés jellemezte.

Bár Kamp Salamon mindvégig pontosan és lelkesítően vezényelt, a zenekar hangzása mégsem mindig tükrözte mozdulatait. Az első kantáta nyitótételében („Bereitet die Wege") az oboaszóló 6/8-os, táncos lejtésű sicilianót idéző ritmusképletei kissé statikusan hatottak. A dallam nehézkesen félütemekre tagolódott ahelyett, hogy nagy íveket alkotva egységbe fogta volna a harmóniai történéseket. A szoprán szólista, Bodrogi Éva ugyanezt a dallamot jóval természetesebben, az irányokat megmutatva interpretálta. A te­nor szólamot éneklő Komáromi Márton elő­adásában a következő recitativo erőltetettnek érződött, az énekes minden figyelmét a technikai akadályok leküzdése kötötte le. Bár láthatólag elszántan törekedett a precíz hangképzésre, a kívánt akusztikai eredmény mégsem született meg. Jekl László a„Wer bist du?" szövegkezdetű basszus-ária játékos fordulatait, az autentikus és plagális lépések - „falsch oder treu?" - érzékletesen ábrázolt viaskodását megfelelő szuggesztivitással tolmácsolta. Ebben nagy segítségére voltak a zenei folyamat színgazdagságát Kamp vezetésével végig követő, az énekesnek biztos alapot nyújtó continuo-szólamok. Németh Judit átéléssel, szép hangon énekelt, recitativója kifejezőerő és szövegmondás tekintetében egyaránt kiemelkedő volt. Az altáriát kísérő szólóhegedű ornamensei hiányérzetet hagytak maguk után, kissé gyöngyözőbb harminckettedeket, kiegyenlítettebb hangzást vártam volna.

Az első kantátát záró korálban a kórus férfiszólamai kissé elsikkadtak, a második kantáta, a Wachet auf, ruf uns die Stimme (BWV 140) nyitókórusában viszont már teljes fényében lépett elő a Lutheránia Énekkar. A kantáta harmadik („Wann kommst du, mein Heil?") és hatodik tétele („Mein Freund ist mein!") elsősorban Bodrogi Éva jóvoltából lett emlékezetes színfoltja az estének. Mindkét tétel a szoprán ésbasszus szólista duettje, melyben Bach a lélek és Jézus párbeszédét öntötte hangokba. A harmadik tételben a Bach c-moll hegedűszonátájának (BWV 1017) nyitótételét felidéző hegedűszóló hangzásából épp az érzékeny, plasztikus dallamvezetést hiányoltam, amelyet Kamp mozdulatai különösen szépen iniciáltak. Bodrogi itt a fájdalmas vágyakozás hangját szólaltatta meg, majd a hatodik tételben szintén Jekl Lászlóval énekelt duettje már-már evilági évődés hangjaival üdített fel. Hangjának élénksége, természetessége híven jelenítette meg a lélek tiszta örömét.

A hangversenyt záró korált magával ragadó odaadással énekelte az énekkar. Ha a hangszeres szólisták is a kórushoz hasonló lelkesedést, elhivatottságot tanúsítottak volna az este folyamán, alighanem igazán maradandó koncertélményben lehetett volna részünk. Ami így jutott, az szűk másfél órányi megpihenés, felüdülés Bach örökérvényű muzsikájának segítségével. És rohanó világunkban ez sem éppen kevés.2015. december 5. - Kelenföldi református templom. Rendező: Kelenföldi református templom }

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.