Az antihistorikus historikus

Találkozás Bali Jánossal, az A. N. S. Kórus vezetõjével

Szerző:
Lapszám: 2000 január

A kelet-európai vokális együttesek feltûnése az utóbbi évek egyik legbiztatóbb fejleménye. A tizenkét tagú A. N. S. férfikar Obrecht a cappella-mûveit adja elõ, egészséges, robusztus energiával, mégis kecsesen... A Malheur me bat felvétele fölényesen állja az összehasonlítást a korábbi lemezekkel - technikai szempontból roppant magabiztos, és a hangzáskép nagyon illik Obrecht borongós és kiszámíthatatlan invenciójához (egyértelmûen jobb a Clerk's Group elõadásánál).

FABRICE FITCH
Gramophone, 1999. október

Az elõadás kiváló, és a stílus igen alapos ismeretérõl tanúskodik. Bár általában nem vagyok híve az ilyen méretû társulásoknak, az A. N. S. Kórus artikulációja tisztább, mint a többi kis létszámú együttesé. A frazeálás erõteljes és kifejezõ, de soha nem töri meg Obrecht nagy szerkezeteinek folyamatosságát. Meggyõzõ felvétel, s egy pillanatra sem felszínes vagy tétova... A remek interpretáció nagyon kellemes meglepetés.

TODD MCCOMB
http://www.medieval.org/music/early/cdc/hgr31772.html

Orvosból jazz-zenész vagy slágerszerzõ lesz Magyarországon, matematikusból azonban komoly komolyzenész - úgy látszik, ez a (nagy vagy kis?) számok törvénye. Bali János furulyamûvész, tanár, kották közreadója, karvezetõ és karmester, a fenti elismerõ kritikák címzettje a budapesti Fazekas Mihály Gimnáziumban végezte a középiskolát, csaknem másfél évtizeddel a legendás Laczkovich Miklós?, Lovász László?, Pósa Lajos-féle osztály után. (Laczkovich egyébként nem csak a Tudományos Akadémiának, hanem az A. N. S. Kórusnak is rendes tagja.) Az 1963-as születésû Bali méltó maradt a hagyományokhoz: matematikából elsõ díjat nyert az Országos Középiskolai Tanulmányi Versenyen. Gyõztesként felvételi vizsga nélkül iratkozhatott be az ELTE Természettudományi Karára, s csak pár évvel a matematikusdiploma megszerzése után vált végleg pályaelhagyóvá. Az iskolánál kezdtük a beszélgetést, melynek során az érdeklõdõnek alig kellett kérdeznie.

Felkészülés
Tizenkét éves koromban egy furulyát is kaptam karácsonyra. A tévében Beethoven 9. szimfóniáját közvetítették, és aznap este már fújtam az Örömódát. Néhány osztálytársam a XIII. kerületi Zeneiskolába járt furulyára Valkai Ágnes tanárnõhöz, és én is bekéredzkedtem melléjük. Kiderült, hogy ez nekem jól megy: fél év alatt két kötetet végeztem el a Béres-féle Furulyaiskolából. Kamarázni Nagy Erzsébettõl tanultam, akinél ifj. Kurtág Györggyel játszottunk furulya-gitár-duókat. Ugyancsak Nagy Erzsébet volt az, aki elvitt Stadler Vilmoshoz, az elsõ magyar hangszereshez, aki furulyamûvészként szerzett diplomát, és éveket töltött Harnoncourt környezetében. Nem csak furulyát, hanem barokk fuvolát is tanított nekem. Azt is Nagy Erzsébetnek köszönhetem, hogy beajánlott Kurtág György zeneakadémiai kamarazene-óráira, melyeket éveken át látogattam szombat délelõttönként, sõt ott saját darabjaimat is megmutathattam. Hallgattam Wilheim András 20. századi zenetörténet-elõadásait is, meg a zeneszerzõ-hallgatók ellenpontkurzusát. Emellett egyetemista éveimben zeneiskolában tanultam zongorázni, ütõhangszereken játszani. Nagy hatással volt rám Arnóth Balázs zeneszemlélete, valamint a matematikus-filozófus Surányi Lászlóval folytatott beszélgetések.
Mesterkurzusokon is részt vettem, jártam Hans Maria Kneihs bécsi furulyatanárhoz, aztán Barthold Kuijkenhez. (Egy Kuijken-kurzus költségeinek elõteremtése céljából Csalog Benedekkel közösen zenéltük végig Németországot.) Külön szerencse, hogy akkoriban Anneke Boeke évekig Magyarországon élt, hozzá szintén eljártam órákat venni. Rendszeresen részt vettem a szombathelyi Bartók Szemináriumokon is: Eötvös Péter karmesterkurzusait látogattam; míg Budapesten Helmuth Rilling kurzusain vezényeltem. Egyetemi éveim alatt kétszer is jelentkeztem a Zeneakadémia karmesterképzõjébe - a felvételin azonban arra törekedtem, hogy minél expresszívebben vezényeljem el a darabokat, és nemigen vettem tudomást arról, hogy a bizottság arra kíváncsi, mennyire tud a jelölt sokféle információt adni a zenekarnak: leinteni, beinteni és így tovább. Mai fejemmel persze megértem, hogy nem tartottak rám igényt, hiszen egészen mást csináltam, mint amit elvártak volna. Vezényelni egyébként egyetemi éveim elején kezdtem, amikor Bach-kantáták elõadására kórust és alkalmi zenekart szerveztem a barátaimból; velük még Mozart- és Beethoven-szimfóniákat is játszottunk. Közben a matematika sem ment rosszul, a diploma után néhány évig matematikai analízisbõl gyakorlatokat vezettem az ELTÉ-n.

A megismerés izgalma
Mindennek, amit csinálok, az az alapja, hogy találkozom egy stílussal, szerzõvel vagy darabbal, aki vagy amely fölkelti az érdeklõdésemet. Ilyenkor kényszert érzek, hogy a darabot el kell játszani. Nem a fellépés a lényeges az egészben, hanem a mû megszólaltatása, és az ahhoz vezetõ folyamat.
Általában azt a feladatot szeretem, amely járatlan utakra kényszerít. Ha mondjuk a Kis éji zenét kellene vezényelnem, az ismert felvételek, az általuk kijelölt hagyomány nagyon megkötné a kezemet. Tavaly például a Gödöllõi Szimfonikus Zenekarral kompaktlemezre vettünk két-két Anton Zimmermann- és Druschetzky-szimfóniát - a négy darabból három valószínûleg a 18. század óta nem hangzott el. Mindig nagy élvezetet szerez a kotta föltárása, az, ahogyan a mû lassan összeáll a fülemben.

Historikus elõadás vagy sem?
Tizenéves koromtól a nagyon régi és a nagyon új zene érdekelt, olyannyira, hogy a zenetörténet eleje és vége csak huszonöt éves koromra ért össze a fejemben. Húszévesen még egyáltalán nem érdekelt a bécsi klasszicizmus vagy a romantika, annak ellenére, hogy Kurtág György kamaraóráin fõleg ebbe a két korszakba tartozó kompozíciókat hallhattam. Nagyon sokat tanultam ott, de akkor inkább Kurtág zenélési módja kötött le, nem maguk a darabok. A középkori és reneszánsz zene kotta- és hangzó anyagát már tizenöt éves koromtól lelkesen gyûjtöttem, még arra is kapható voltam, hogy lemezrõl kottázzak le egy-két mûvet.
A régi zene iránti érdeklõdésem nagyon hamar a 15. század remekmûvei felé fordult. Már az 1980-as évek közepén Ockeghem-miséket vezényeltem az amatõr kórusom ("Ars nova" - Budapest) élén. (Az A. N. S., vagyis Ars Nova Secunda néven ismert kórust 1993-ban szerveztem meg az elérhetõ legjobb fiatal énekesekbõl).
Az úgynevezett régizenéléshez mindig kissé ellentmondásos viszony fûzött. Furulyásként és fuvolásként ahhoz a nemzedékhez tartozom, amelyiknek már természetes, hogy régi hangszeren játszik - mi már a hazai úttörõk, Czidra László, Stadler Vilmos és mások után kezdtünk el játszani. A régi hangszerek hangja lebilincsel és örömöt szerez, ugyanakkor az a zenélési mód, ahogyan akár a legjobb régizenész játszik - és most a csúcsteljesítményekre gondolok, amilyen mondjuk Sigiswald Kuijkené -, tehát ha ezt a zenélést például Adolf Busch mellé teszem, akkor a régizenei elõadás számomra csak szûkebb horizontot kínál. A második világháború elõtti, régi lemezek már húszéves korom óta sokkal fontosabbak számomra a historikus felvételeknél. Ahogy a gregorián is õriz valamit a kottaírás elõtti zenei világ kötetlenségébõl, úgy a korai felvételek is megõriztek valamit abból a paradicsomi állapotból, amikor még egyáltalán nem létezett hangfelvétel. Azt hiszem, nagyon megmerevíti a zenélés helyzetét, hogy a hangfelvételek által folyton az "örökkévalóságnak" dolgozunk. Egyszóval mindig is polemizáló viszonyban álltam a historikus elõadásmóddal. Nagyon tetszik az amerikai orosz zenetudós, Richard Taruskin álláspontja, aki azt mondja: a történeti hitelesség igénye azért képtelenség, mert annak idején, amikor a régi muzsika újdonságként szólalt meg, az égvilágon senki sem törekedett "történeti hitelességre". Vagyis ha történetileg hiteles akarok lenni, akkor nem vagyok történetileg hiteles.
A mûvek írásakor és elõadásakor az ember az élet legkülönbözõbb szféráiból származó élményeit ötvözi egybe. Sõt nem csupán a komponálás és az interpretáció, hanem a zenehallgatás is kizárólag ilyen élményláncokon keresztül lehetséges. Az elõadás hitelességét, úgy vélem, sokkal inkább az élmények artikuláltsága, mélysége, szerves kapcsolódása hozza létre, nem a történelmi források búvárlása. Ugyanakkor meg kell köszönnünk a historikus elõadóknak, hogy föltárták a darabok környezetét, emiatt jóval gazdagabb térben látjuk a mûveket, s pontosabban tudjuk kibogarászni a kottafejek jelentését.

A muzsika és a zenélés rétegei
A zenéhez való viszonyunkat és magát a zenét rétegzettnek látom. A legalsó réteg, a hangok jelentik a zene "testét". S ha egy elõadómûvész kiáll a közönség elé, ezeket a hangokat mind el kell játszania - ám a hangok csak hordozói egy magasabb rendû szerkezetnek, s a formák rendszere része a még magasabb rendû struktúráknak - és így tovább. Az alacsonyabb szintek ellentmondásai utalnak a magasabb szintre. Ha például minden egyes hangot ugyanolyan intenzitással játszom, vagyis mindegyik úgynevezett jól képzett hang, abból valószínûleg nem jön ki semmi. Amikor elkezdek formálni, óhatatlanul olyan hangok is születnek, amelyeket a többihez képest elnyelek - ez az alsóbb szinten hiányosságnak számíthat, ám magasabb szinten csak ekkor beszélhetünk hangsúlyokról, frázisokról. Ugyanez érvényes az intonációra is. Matematikai tény: nem létezik, hogy minden hangköz minden irányban tiszta legyen. Vagyis ha kiragadunk egyetlen hangközt egy historikus temperatúra szerint hangolt csembaló felvételébõl, bárki kijelentheti: "kérem, ez a kvint hamis" - ám ez a hamisság is magasabb szintre utal.
Miként, természetesen, a formákban föllelhetõ ellentmondások is. Egy Obrecht-mise elõadásakor például szembesülnöm kell azzal, hogy a szöveg zenéhez illesztése hihetetlenül gondatlan, ami egyedülálló a zeneszerzõ kortársai között. (Josquinnél például annyira "otthon van" a szöveg a zene alatt, hogy ahol nincs aláírva, ott is teljesen világos, melyik szótagot melyik hanggal kell énekelni.) Obrecht kottáiban annyira hevenyészett a lejegyzés, hogy gyakran nem is lehet megállapítani egy-egy zenei frázisról: a miseszöveg melyik mondatához tartozik. Ez annál is inkább meglepõ, mert a reneszánsz vokális zene evidens módon követi a szöveg formai szempontjait. Ez a furcsaság az Obrecht-mû elõadásakor a formálás szintjén ellentmondásként, hiányosságként jelenik meg, ami még magasabb szintre vezet. Immár az a kérdés, tulajdonképpen mi volt fontos a szerzõnek, amikor megkomponálta a miséjét.
Arra a következtetésre jutottam, hogy Obrecht "konstruktivista" zenei formákat alkot (ha szabad így neveznem õket, mert gyakran a 20. század eleji konstruktivista festõk és szobrászok, Malevics, Tatlin és társaik jutnak eszembe róluk). Mármost ezek a formák, melyek révén Obrecht kiemelkedik kortársai közül, abszolút geometrikusak. Például egy Gloria kétperces Qui tollis-tételében olyan szekvenciát találunk a basszus szólamban, amely a tétel egynegyedét kitölti (számomra ez olyan geometriai elem, mint egy Tatlin-szoborba beépített nagy vastraverz). Ezzel feszül szembe a cantus firmus, amely valamilyen matematikai transzformációnak van alávetve, s mindehhez olyan tonális struktúra tartozik, amely már-már a barokk funkciós rendet elõlegezi meg, ráadásul telezsúfolva az alapul vett kompozícióból származó idézetekkel. A szekvenciák, ostinatók, kitartott hangok is mind kis geometriai formák benyomását keltik.
Visszakanyarodva a kérdéshez, hogy mi vezérelhette Obrechtet miseíráskor, úgy látom, számára nem a mû liturgikus funkciója volt elsõdleges, hanem az említett formák megalkotása. Állítsuk csak párhuzamba ezt egy reneszánsz templom épületével! Az építész a templomot a világmindenség képmásának tekintette, és az épület tökéletes arányai a teremtett világ tökéletessége által utalnak a Teremtõ tökéletességére. Emellett eltörpült az a szempont, hogy a centrális alaprajzú templomban nemigen lehet misézni a szimmetria megsértése nélkül (mert hát hol a misézõ pap helye?). Zenei szempontból hasonló a helyzet egy Obrecht-misével is.
A zenében, akár komponálásról, interpretációról, tanításról vagy zenehallgatásról van szó, az a fontos, hogy a különbözõ szintek egy-egy szerzõnél hogyan épülnek egymásra, mi mindent képesek magukba olvasztani, mit képesek megjeleníteni. A produkció hitelességét is ez adja. Természetesen fontos, hogy az elõadásba a történeti ismeretek is beépüljenek. Ez annak ellenére igaz, hogy a Brandenburgi versenyeket ma is Thibaud-ékkal vagy Adolf Buschsal - harmincas évek - szeretem a legjobban. Az õ felvételeiken ugyanis az elõadói intenció oly mélységig hatol az anyagba, hogy a "historizálás" igénye föl sem merül.

Tanítás, kották közreadása
A gödöllõi Chopin Zeneiskolában kerestek valakit, aki némiképp járatos a régizenében, és hajlandó a gyerekeknek furulyát és kamarazenét tanítani. Végül engem találtak meg. A nyolcosztályos békásmegyeri Veres Péter Gimnáziumban pedig furulyaoktatás folyik, ott is foglalkozom gyerekekkel. A gimnáziumban a furulyatanítás módszerét én dolgoztam ki, ennek az eredménye a kétkötetes Furulyaiskola, melyet az iskola adott ki, 1999-ben már harmadszor.
A tanítás során szembesültem azzal a helyzettel, hogy Magyarországon a furulyairodalom számos darabjához képtelenség hozzájutni (vagy csak roppant drágán lehet megszerezni), sõt sok mûnek világviszonylatban sincs modern kiadása. Ez sarkallt arra, hogy jól használható kottákat adjak közre. Elsõnek egy 1688-as, Amszterdamban megjelent, Antony Pointel-féle táncgyûjtemény kiadásának ötletével kerestem meg az Editio Musicát - ebbõl lett a Táncok és kontratáncok (1997), melyeket én válogattam és én dolgoztam ki hozzájuk a kíséretet. Szerencsémre az Amerikai Fuvolás Társaság új kották számára kiírt versenyén a gyõztes kategóriába sorolták, a régizenei kották közül egyetlenként. Nyilván ennek a sikernek köszönhetõ, hogy a következõ évben megjelenhetett a George Bingham 1702 és 1706 közötti gyûjteményeibõl készített 34 angol air, majd 1999-ben a 17. századi olasz kamarazene, amely triószonátákat tartalmaz. Végül a napokban látott napvilágot a Répertoire-sorozat furulyaköteteibõl az elsõ kettõ (a folytatás õsszel várható); ezekben fõleg a középkortól a barokkig találunk mûveket - néhánynak ez az elsõ modern kiadása.
A tanításban fõ célom, hogy a gyerekek minél színvonalasabb zenei anyagon tanulhassanak meg furulyázni, és hogy minél szélesebb áttekintésük legyen arról: az õ szintjükön melyek a furulyázás lehetõségei, illetve problémái - a Furulyaiskolában olvashatnak a hangszer történetérõl, továbbá rövid összefoglalást a barokk táncokról és így tovább.
Az alapfokú tanítás azért is fontos számomra, mert közben a zenélés már említett rétegezettségérõl is elemi megfigyeléseket tehetek; például arról, hogyan alakul ki a ritmusérzékelés, hogyan strukturálódik a fejünkben egy dallam. A tanításban is abból indulok ki, mint a saját munkámban, vagyis hogy a megszólaltatásra váró darab a legfontosabb. A gyerekek figyelmét a mûre igyekszem irányítani. Közös fogódzókat keresek a növendéknek és a tanárnak, s eközben azon töröm a fejem, hogy a zenérõl folytatott beszéd hogyan épül be a zenemû elõadásába, illetve a komponálásba. Ugyanis a darabok említett fogódzóit a beszédünkkel hozzuk létre. Úgy látom, hogy a mûrõl megfogalmazott szavaink nagyon is meghatározzák, hogyan fog megszólalni egy-egy alkotás. A tanítás során egyébként a bevett zeneiskolai szokásoktól eltérõ módszerekkel is próbálkozom. Például csupán néhány éve zongorázó gyerekeket sikerült rávennem számozott basszusjátékra - anélkül, hogy az összhangzattan-könyv terheit a nyakukba kellett volna venniük. Improvizáltatni is szoktam õket, meg barokk stílusú darabokat íratok velük, aztán sok középkori és kortárs darabot is bevonok a tanításba.

Hangverseny, hangfelvétel
Barokk hangversenyeken szólistaként és tuttistaként is játszom, hol furulyán, hol fuvolán. Malina János (Fazekas Gimnázium - Laczkovich-, Lovász-, Pósa-osztály) Affetti Musicalija mellett tagja vagyok egy névtelen ének-cimbalom-brácsa-furulya együttesnek (Butkai Enikõvel, Vékony Ildikóval és Varga Ferenccel), velük középkori, reneszánsz és kortárs zenét adunk elõ. Részben 20. századi mûveket hangszerelünk át erre az apparátusra, részben zeneszerzõket kérünk föl, hogy írjanak nekünk. Vidovszky Lászlótól, Soós Andrástól, Kondor Ádámtól, René Clemencictõl már kaptunk is kompozíciókat.
Több mint tíz éve énekelek a Schola Hungaricában. Nem énekesi tehetségem miatt vagyok tag, hanem azért, mert az engem legjobban érdeklõ reneszánsz zenének egyik kulcsa a gregorián, amely a cantus firmusok alapanyagául szolgál, és mert érdekel az a mód, ahogy Dobszay László zenél.
Munkám legfontosabb része az A. N. S. Kórus vezetése. Sajnos csupán évi egy nagyobb produkció létrehozására nyílik lehetõségünk. Nagyon sok próbára van szükségünk ezekhez a különleges, rendkívül összetett darabokhoz, legalább húszra - ez rám még több munkát ró, hiszen a szólampróbákat is magam vezetem. Az elõadást mindig komoly filológiai munka elõzi meg: a dallam és a szöveg már említett egyeztetési nehézségei mellett azt is el kell dönteni, hogy egy frázis mettõl meddig tart, melyek a fontos, illetve kevésbé fontos elemei és így tovább. Az effajta kutatás lebilincselõ, de hosszadalmas elfoglaltság. Ráadásul ahhoz, hogy a mûre kellõ rálátásom legyen, "környezettanulmányra" is szükségem van: meg kell ismernem a szerzõ és a stílus szinte minden darabját, sõt az odavágó cikkeket, könyveket is. De bármekkora tudományos ismeretanyagot építsen magába az elõadás, a darab végül is a fülemben kell hogy egésszé szervezõdjön.

A jövõ - vázlatosan
Változatlanul foglalkoztatnak a 15. századi vokális kompozíciók. Reményeink szerint nemsokára megjelenik a nyáron felvett újabb Obrecht-miselemez. Harmadik CD?nket 2000 nyarán készítjük el. Volt az életemben két-három év, amikor csak 20. századi zenét hallgattam, akkoriban kedvet kaptam, és magam is írtam - most ezen a téren nagy a lemaradásom, amit szeretnék mielõbb behozni. De egy évnél távolabbra nemigen lehet konkrét tennivalókat célként kitûzni. Az a fontos, hogy az ember állandóan "fejlõdésben legyen", így érdemes sok mindennel foglalkozni - tanítani is csak így, a növekedés felhajtóerejébõl táplálkozva lehet eredményesen.

Lejegyezte Barabás András

 Felvégi Andrea felvétele Felvégi Andrea felvétele

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.