CSENGERY KRISTÓF, RÁKAI ZSUZSANNA, MALINA JÁNOS, ESZES KINGA, OZSVÁRT VIKTÓRIA és BÓKA GÁBOR kritikái

Szerző:
Lapszám: 2016 november

{ CSENGERY KRISTÓF

BFZ, Fischer, Feng

Egy nemzeti est közönsége vélhetően számít arra, hogy a hangversenyen fellépő muzsikusok a műsorválasztással és az előadásmóddal egyaránt állást foglalnak abban a kérdésben, mitől olyan a szóban forgó nemzet zenéje, amilyennek a közvélemény tartja. No de meg lehet határozni, hogy mi a németség, angolság, spanyolság lényege, hangokban elbeszélve? „Tudományos pontossággal" nyilvánvalóan nem. De alegtöbb nemzet zenéjével kapcsolatosan ismeretesek olyan általános érvényű észrevételek, tendenciák, feltűnően ismétlődő karakterjegyek, amelyek segítenek eligazodni - és a fontosabb jellemvonások dolgában nem vezetnek félre. Amikor például Fischer Iván az Európai Hidak fesztivál Franciaország kultúrájának szentelt idei programjában a Budapesti Fesztiválzenekar élén szimfonikus estet vezényelt, aprogram összeállításában és a megszólaltatás módjában is számos olyan mozzanatot nyugtázhattunk, amely helyet kaphat a „franciaság" összetevői között.

A műsort két emblematikus alkotás: Debussy Egy faun délutánja című szimfonikus vázlata és Ravel Daphnisz és Chloé című balettjének 2. szvitje keretezte. Már ez a foglalat is frappáns: mindkét műben ott az irodalmiság (Debussyt a kortárs Mallarmé verse, Ravelt az ókori Longosz elbeszélése ihlette), ott a mediterráneum kultusza, ott a hedonisztikus életélvezet, és persze ott a hangzás képlékenysége, adallamvonalak rugalmas puhasága - a mindent átható érzékiség, amely a francia zene egyik sine qua nonja. Mindez nemcsak a művekben volt jelen, de az előadásban is: Sebők Erika remekbe szabott fuvolaszólói (nemcsak a Faunban jut jelentős szerep a fuvolának, hanem a Daphnisz-szvitben is), ahogy mondani szokás, „fülledt erotikát" sugároztak, a vonósok egymásba áttűnő tónusai a pasztell-színskála összes lehetséges árnyalatát felvonultatták, Fischer vezénylése szabadon lélegeztette a két mű ritmikáját, és csodálatos plaszticitású természetábrázolásokat hallhattunk, melyek közül elég a Daphnisz Napfelkeltéjét említeni.

Némelyek talán úgy hiszik, a gall zene „franciásságának" konstans alkotóelemei a 20-21. századhoz érve megváltoznak, sőt el is tűnnek. Lehet, hogy van, akinél igen, de nem mindenki ilyen. A száz esztendeje született (és csupán három éve elhunyt), mérsékelten modern alkotó, Henri Dutilleux művei például nagyon is egyértelműen tanúskodnak a Debussy és Ravel által képviselt hagyomány jelenlétéről. 1985-ös keltezésű opusa, a L'arbre des songes - Az álmok fája -, ez a közjátékokkal tagolt, négytételes hegedűverseny (melyet szerzője Isaac Sternnek komponált) csupa aprólékos artikuláció, finom gesztus és beszédesség, érzékenyen kikevert szín és puha hangzás. Nagyon francia zene, gyilkosan nehéz és sűrűn eseménydús hegedűszólammal, melyet a Berlinben élő kínai művész, Ning Feng mesterien tolmácsolt. Játékának egyik legfontosabb erénye a boszorkányos virtuozitás és színgazdagság volt, a másik a beszédesség, a zene közlésként való értelmezése. A hallgatóság lelkesen ünnepelt művet ésművészt - utóbbi a tapsot Bach C-dúr szólószonátájának Largo tételével hálálta meg.

A francia zene egyik fontos jellegzetessége a kisformák szeretete, és az a költészet, amely e téren a nagy szerzők művészetében megnyilvánul. Nemcsak a legnagyobbakéról van szó: egy fontos mellékalak, egy magányos kulcsfigura, Erik Satie életműve is tele van kisformákkal. Amikor Fischer Iván Debussy hangszerelésében Satie-Gymnopédiát vezényelt, az előadás a szelíd melankólián és a színgazdagságon kívül azt a nemes, kissé távolságtartó eleganciát is érzékeltette, amely e zenének része (s oly nagyon „francia"!). Valami hasonló történik Ravel híres darabjában, a Pavane egy infánsnő halálára című komolyzenei slágerben, melyet szintén hallottunk, szerzői hangszerelésben: irodalmias cím, mely széles horizontot nyit a hallgatói asszociáció számára, pasztelltónusok, távolságtartás, nemes nosztalgia. AFesztiválzenekar Fischer Iván értő vezényletével ihletetten játszotta az előző francia századforduló emblematikus darabját. Ne feledkezzünk meg a ráadás szívet melengető kedvességéről és hamisítatlan fischeri leleményéről sem: a sebtében kórussá átalakult BFZ egy régi nagy francia, Mondonville Thisbé című operájából énekelt el egy részletet, a zenekarral máskor is együttműködő Philipp György betanításában és vezényletével. Hát igen, ezt kellene tennie minden koncert után minden zenekarnak: felállni egy percre a zsibbasztó üldögélésből, letenni a hangszert, és mélyeket lélegezve, felszabadultan énekelni egyet. Végtére is Kodály országában élünk. Szeptember 26. - Müpa. Rendező: Müpa, Budapesti Fesztiválzenekar }

{ RÁKAI ZSUZSANNA

NFZ, Ránki, Kocsis

Évek óta hagyomány, hogy a Nemzeti Filharmonikusok zenészei az együttes évadnyitó hangversenyének műsorát Bartók-művekből állítják össze, magát az eseményt pedig a zeneszerző halála évfordulójának előestéjére, szeptember 25-re időzítik. A zenekar az idén is tartotta magát ehhez a gördülékeny, fokozatosan szinte hangsúlytalanná váló tradícióhoz, amely a maga tartózkodóan megfogalmazott ars poeticájánál fogva magától értetődő természetességgel kölcsönöz klasszikus keretet az együttes koncertjeinek. Mi több, az idei programtervvel a jelek szerint kifejezetten hangsúlyozni is kívánták munkájuk alapvető viszonyítási pontjának, Bartók életművének elévülhetetlen értékét. A műsorterv legalábbis, amely csupa hagyományos formakoncepciót követő, népszerű kompozíciót tartalmazott, erre látszott utalni, nem is beszélve az egyes alkotások kellemesen szimmetrikus elosztásáról, amely amellett, hogy az este mindkét felében két-két művet párosított egymással (a Két képet a 3. zongoraversennyel, a Négy zenekari darabot pedig a Táncszvittel), a szünet előtt elhelyezett versenyművel egyszersmind a koncert 19. századi, polgári intézményének tradicionális programszerkezetét is felidézte. Ezen túlmenően aműsor okos arányérzékkel keverte a viszonylag korai és késői művek hangvételét, a népzenei és franciás impressziókat, a klasszikus formastruktúrákat és az újszerű tartalmat, Európa írásos magaskultúrájának tekintélyét és a folklór korábban alig feltérképezett, egzotikus szépségét - egyszóval kiegyensúlyozott és letisztult, változatos és ünnepélyes vonásokkal vonzotta a közönségét. Ami azonban a megszólaltatást illeti, az igazság szerint némileg áldozatul is esett ennek a pontosan célzott, reprezentatív tervezésnek

Az este karmestere, Kocsis Zoltán tiszta, világos struktúrákat épített ugyan fel, de ezeken a transzparens szerkezeti egységeken belül a zenekar a hangverseny első felében időnként adós maradt a részletekkel, a szerves és életerős formai kibontakozással, a kapcsolódási pontok organikus elevenségével, az egyébként egységes és kidolgozott zenekari játék árnyalatgazdagságával és motivikus mozgalmasságával. ABartók-interpretáció területén számos felvételével etalonnak számító együttes ilyen módon szép, de a pillanat egyediségét nélkülöző, enyhén pasztellszerű Két képet (BB 59) vázolt fel a koncert nyitányaként.

A precíz, de nem eléggé éles, nem igazán élénk és kontúros figyelmet azonban nem is az első kompozíció, hanem a 3. zongoraverseny (BB 127) sínylette meg igazán. Főképpen azért, mert a Két képben ismegmutatkozó nagyvonalú időérzék most lehetővé tette, hogy zenekar és szólista eltérő módon reagáljanak a karmesteri irányításra. A továbbra is kissé sápadt zenekari szólamok, bár egyenletes tempóérzék tekintetében nem lehetett rájuk panasz, nem hozták létre azt a dinamikus, egyszerre lágy és vibráló zenei szövetet, ami a szólóhangszer számára megteremtette volna a megszólalás tényleges terét és idejét, így pedig készséges és egymásra utalt párbeszédet sem tudtak kialakítani a zongoraszólammal. Ez ráadásul már csak azért sem sikerülhetett, mert a szólista, Ránki Dezső alapvetően másképpen figyelt Kocsisra, mint a zenekari zenészek, az ő figyelme a hajlékony és változékony, lendületes és öntörvényű zenei időt mérte, előadásmódja pedig muzikalitásának finom kiszámíthatatlanságában, egyedi egyszeriségében alkalmazkodott a dirigenshez. Így nem egyszer megtörtént, hogy bár a zenekar és a szólista végső soron egyaránt pontosan, a karmester mozdulatait követve játszott, különös és kényelmetlen kétértelműséggel mégsem ugyanabban az időben, nem azonos dimenzióban gondolkodtak. Az együttes furcsán indokolatlan kísérőszerepében, ha lehet ilyet mondani, inkább síkban értelmezte a kottát, míg a szólista inkább térben bontotta ki a maga zenei anyagát (érces zongorahangjával, erőteljes hangsúlyaival, pregnáns ritmikájával néha el is nyomva a zenekari szólamokat, amelyek ennek következtében egyfajta archaizáló obligát kíséret benyomását keltették, noha a protagonistára és tuttira hangszerelt struktúra meglehetősen idegen Bartók versenyműveinek szerkezetétől).

A hangverseny második felében viszont lényegesen élettelibb és közvetlenebb módon sikerült a zenekarnak egymásra vonatkoztatni a kiszámított figyelem és a karakteres formálás kívánalmait, ahagyományos szerkezet szigorú vonalvezetésének és a gazdag zenei invenció energikusságának igényét. A Négy zenekari darab (BB 64) és a Táncszvit (BB 86) ennek köszönhetően jóval markánsabb, erőteljesebb, ugyanakkor egyszeriségében mégis törékenyebb zenei struktúrákat hozott létre az első két alkotásénál. Klasszikusan zárt, elegáns és képszerű interpretációkat hallhatott a közönség, amelyek ragyogóan kiegyenlített hangzásarányai fölött mintegy mottóként lebegett a Táncszvit „ritornellójának" nosztalgikusan ívelt, de az identitásképzés évtizedek alatt rárakódott terhétől tökéletesen megszabadított, időtlen szépségű magyaros dallama. Szeptember 25. - Müpa. Rendező: NFZ }

{ MALINA JÁNOS

Prohaska, Antonini, 
Il Giardino Armonico

A Zeneakadémia Barokk Szopránok sorozata mérföldkőhöz érkezett az Anna Prohaskának szentelt hangversennyel. Az természetesen már előzetesen várható volt, hogy akinek a Giovanni Antonini vezette Il Giardino Armonico a „kísérőzenekara", az nem olyan, mint a többi, és persze köztudott, hogy fiatal kora ellenére milyen imponáló karriert mondhat magáénak. Arra a rendkívüli élményre azonban, amelynek a szeptember 23-i hangversenyen részesei lehettünk, igazán nem számítottam.

Bár már a programfüzetbe beletekintve is szembeötlött valami. A tipikus Nagy Énekesnő ugyanis ritkán szokott zenekari áriaestjén félidőnként három-négy számnál többet elénekelni; Prohaska viszont ezen ahangversenyen nem kevesebb, mint tizenhárom hosszabb-rövidebb énekszámot adott elő. S bár az a műsorfüzetből nem látszott, hogy a Giardino az egyes énekes - és vokális - számokat attacca játssza, illetve rögtönzött összekötő elemekkel tapasztja egymáshoz, az mindjárt érezhetővé vált, hogy ezúttal valami különlegesnek, valami izgalmasnak lehetünk tanúi.

A hangverseny, amely az osztrák-angol-ír-német énekesnő és az olasz zenekar egy korábbi lemezének élő változata volt, az (opera)irodalom két tragikus sorsú, egykor valóban (?) élt nőalakját idézi fel aróluk írott zeneművek tükrében. Két uralkodóról: Didóról, Karthago királynőjéről (aki a Krisztus előtti 9. században élhetett), illetve Kleopátráról, a Ptolemaioszok korának utolsó egyiptomi uralkodónőjéről van szó, akik számos 17. és 18. századi opera főhősei lettek. Mindezek közül a legismertebb és a legnagyobb remekmű persze Purcell Dido és Aenaeasa; a műsort tehát ennek az operának a nyitánya észárószáma keretezte.

A műsorfüzet a program összeállítójaként Prohaskát nevezi meg, jóllehet bizonyos hangszeres tételek kiválasztásában nyilván Antoniniéknak volt döntő szavuk. Mindenesetre már magát a műsort is elismerés illeti gazdagságáért és változatosságáért, és mindenekelőtt azért a bátorságért, amellyel ismételten választottak áriákat olyan szerzőktől - Christoph Graupnertől, Antonio Sartoriotól, illetve Daniele di Castrovillaritól - akik nem tartoznak a közönség által körülrajongott barokk szerzők közé, vagy esetleg teljesen ismeretlennek számítanak. Castrovillari egyetlen fennmaradt operájából egy szépséges lamentót hallottunk, s a jóval magasabban jegyzett Graupner német nyelvű Dido-operájának részletei is kitűnő zenének bizonyultak.

A hangverseny ünnepi pillanatai azért a legnagyobb mesterek: Purcell és Händel műveivel voltak kapcsolatosak. Prohaska előadó-egyéniségének jelentékenysége már a Dido első szavait tartalmazó recitativóban világossá vált: minden szava kifejező volt, tartott hangja pedig „élő", zenei történéssel teli. Majd egymás után, fokozatosan fedte fel kártyáit: az első Graupner-áriában - amelyben, kakukktojásként, nem a címszereplő Kleopátra szerepében szólalt meg - Antonini fuvolájával duettezve, rokokó bájjal érzékeltette a víz játékos fodrozódását. Egészen bámulatos vonalérzékét azonban csak Antonio Sartorio rákövetkező áriájában - „Non voglio amar" - csodálhattuk meg a maga teljességében, különös tekintettel arra, hogy ez a vonal a legizgatottabb pillanatokban is megszakítatlan maradt. A már említett Castrovillari-lamentóban azután a díszítések művészetébe avatott be Prohaska, aki a barokk ornamentáció lényegét tudta megmutatni: azt, hogy a díszítésnek a legművészibb és legváltozatosabb fordulatok közben is tökéletesen spontánul kell hatnia, és a dallamot nem elfednie kell, hanem érvényre juttatnia. A következő Sartorio-számban ezek a díszítések kezdtek technikailag nehezebbé válni, és - persze hajszálpontosan intonált - nagyobb ugrásokat tartalmazni, míg a félidőt lezáró két viharos karakterű Graupner-áriában addig szinte rejtegetett, ezüstösen csengő magas hangjait és remek koloratúratechnikáját is megmutatta Prohaska.

Mindeközben az Il Giardino Armonico a kamarazenélés és a continuo-játék, a minden hangra, akkordra és szótagra kiterjedő, gondos és sokatmondó megformálás, továbbá a rendkívül érzékeny agogikai tagolás és értelmezés magasiskoláját mutatta be, Purcelltől, illetve Matthew Locke-tól remekbeszabott hangszeres tételeket is előadva. Minden okunk megvolt azt feltételezni, hogy a második félidőben is az elsőhöz hasonló zenei élvezetekben lesz részünk.

Ebben azonban tévedtünk: a második részben ugyanis olyan rendkívüli élményekben részesültünk, amilyenekre még a kitűnő első rész után sem számítottunk. Nevezetesen három ilyenben - a többi számra meg a szép Händel- és Purcell-ráadásra ezek mellett nem is érdemes szót vesztegetni.

Az első csoda Händel op. 6-os c-moll concerto grossója volt, amelyet az első félidő kapcsán említett erényeken túl olyan mélységes intenzitással és belső azonosulással adott elő a zenekar Antonini vezetésével, amelyhez hasonlóval korábban sohasem találkoztam. Sok-sok belső esemény, a hangok kapcsolódása, lefolyása, hierarchiája, a finom dinamikai folyamatok, az artikuláció differenciáltsága - azelőadóművészet magasiskolájánk lehettünk itt tanúi, egy olyan megközelítésmódnak, amellyel, ha nem is mindennap, de sokkal hamarabb találkozhatunk egy Haydn-vonósnégyes vagy egy Schubert-zongoramű előadása során, mint egy Händel- vagy egy Corelli-concerto grossóban. S hogy az utóbbiak nem véletlenül örvendtek olyan nagy presztízsnek a maguk korában - és később a zenetörténetekben -, azt csak az ilyen szintű előadások mutathatják meg számunkra.

A másik nagyszerű élmény egy Händel-ária - „Se pietà di me non senti", a megelőző recitativóval - volt a Giulio Cesaréból. Ez a szépséges és mélységesen szomorú ária az előbbihez hasonló tanulságot tárt fel a barokk operával kapcsolatban. Azt, hogy bárki legyen is az énekes, a teljes művészi élmény alapfeltétele a zenekar tökéletes kontrolláltsága és legmagasabb zenei színvonala. A másik, talán még fontosabb tanulság pedig ez: a (jó) barokk opera - például Rameau, Vivaldi, Händel - csakis rendkívüli énekes egyéniségekkel működőképes. Nélkülük unalomba fullad, s ez nem a szerző hibája. Ennek aHändel-áriának a megrendítő hatása nyilván alapvetően a szerző érdeme; ő azonban a nagy énekest, esetünkben Francesca Cuzzonit - vagy a vele egyenrangú más énekesnőt - is „belekomponálta" a zenéjébe. Nos, Anna Prohaska pontosan olyan kaliberű énekesnő, amilyenre ebben az esetben szükség volt - nehezen is vettem erőt meghatottságomon, de közben azért meg tudtam állapítani, hogy immár hangjának mélységei is teljes szépségükben mutatkoztak meg. Prohaska az általam ismert első énekesnő a régi zene berkeiben, akiben Cecilia Bartoli minden szenvedélye, egyéniségének teljes súlya megvan, az idősebb pályatárs kőkeménysége és anakronisztikusan erős vibratója nélkül. Ugyanakkor arra is rá kellett döbbennem, hogy Antoniniból, aki ördöngös furulyásként és egy megzabolázhatatlan temperamentumú együttes vezetőjeként vált sokunk kedvencévé néhány évtizeddel ezelőtt, mára a zene mélységeit felszínre hozó, nagyszerű karmester lett.

A harmadik csodálatos élmény, mi is lett volna más, Dido búcsúja volt a meghirdetett program végén. Hogy ez miért volt utolérhetetlen, azt a fentieknél jobban úgysem tudnám elmagyarázni. Annyi bizonyos, hogy a földöntúli hang, amelyen a zenekar megszólalt, már az első pillanatban mindent eldöntött. Szeptember 23. - Zeneakadémia. Rendező: Zene­akadémia Koncertközpont }

{ ESZES KINGA

Csalog

Az október 2-i hangversennyel vette kezdetét Csalog Gábor vasárnapi koncertsorozatának 4. szériája. A zongoraművész ezúttal is sajátos szerkesztésű, átgondolt és az aktuális művészi érdeklődését tükröző programot állított össze: a négy részes sorozatban Haydn utolsó zongorás triói mellett Schubert-művek kapnak helyet, a klasszikus műsor pedig „újabb"zenékkel - Kurtág, Bartók, Csalog kompozícióival - egészül ki. Egyedül a novemberi koncert nem követi ezt a koncepciót: azon Haydn- és Schubert-dalok csendülnek majd fel.

Az első Csalog Vasárnap hallgatóságát családias elrendezésű terem fogadta: a színpad helyett a nézőtéren elhelyezett zongora és a köré állított széksorok, valamint a fények szokásostól eltérő használata miatt az előadói és a hallgatói oldal nem különült el egymástól, a két fél közti távolság áthidalhatóvá, a zenei kifejezés és annak átadása természetessé, közvetlenné vált. Míg a nagyobb termekben rendezett szóló zongoraesteken a hangszertől karnyújtásnyira ülő közönség a művész számára inkább tolakodóan, zavaróan hathat, itt ez a közelség kézenfekvőnek és magától értetődőnek tűnt. Annál is inkább, hiszen ez aszólóest - rendhagyó módon - kamarazenével kezdődött: a koncertet Haydn londoni trióciklusának utolsó sorozatából a C-dúr trió (Hob. XV:27) nyitotta, melyben Varga István csellóművész mellett a fiatal hegedűs, Stark János Mátyás volt Csalog partnere. A Bartolozzi kottametsző feleségének, Theresa Jansennek ajánlott darab - ahogy Haydn zongorás triói általában - nem a hagyományos értelemben vett, azaz egyenrangú szólamok párbeszédére épülő kamaramű. Valójában vonós kísérettel ellátott billentyűs szonáta, melyben a hegedűnek az unisonókban és a párhuzamos menetekben, valamint a concertáló felelgetésekben viszonylag kiemelt szerep jut, a csellónak viszont mindössze a basszus megkettőzése a feladata. A Haydn-korabeli hangszerek tulajdonságait figyelembe véve az erőviszonyok eredetileg jóval kiegyenlítettebbek lehettek: a fortepiano vékony és hamar elhaló, száraz és fémes basszusát a meleg és dús csellóhang remekül kiegészítette, a bélhúron játszó, mainál kisebb hangú, de felhangdúsabb hegedű pedig a jobb kéz egyenrangú partnere volt. Ezt az egyensúlyt mai hangszerekkel szinte lehetetlen megteremteni, hiszen amellett, hogy a cselló szólama alig hallható, az erős és telt tónusú hegedű a zongora fölső szólamát nem igazán engedi érvényesülni. Ez a kiegyenlítetlenség Csalogék produkciójában is érezhető volt, a művészek átélt, szuggesztív játékának összhangja azonban hamar elvonta a figyelmet ahangzásarányok problematikájáról. Stark János Mátyás a két idősebb és tapasztaltabb zenész méltó partnerének bizonyult, bár hegedülése helyenként kissé merevnek tűnt. Különösen az Andante tételben volt szembeszökő a különbség a Csalog és a fiatal hegedűs által bemutatott témák között: a zongorista bensőséges hangvételű indítása után Stark János Mátyás játéka szépen formáltnak, de némileg távolságtartónak hatott. A három tétel közül talán a Presto ragadott magával a leginkább - fürgesége, játékossága és színgazdagsága annak ellenére lenyűgözött, hogy a témát megszakító - és egyúttal a tétel sziporkázó humorához hozzájáruló - szünetekben nem éreztem elég feszültséget.

A bevezető kamaraprodukció után az első félidőben Schubert két Impromptu-je - a c-moll és az Asz-dúr (D. 899) - között Kurtág György Játékok című sorozatának megjelenés előtt álló 9. és 10. füzetéből hangzott el egy válogatás, majd a szünet után egy újabb csokorra való Kurtág-művet követően Schubert H-dúr szonátájával (D. 575) zárult az est. A hangverseny szóló szakasza - részben a műsorválasztásból is adódóan - minden pátoszt és színpadiasságot nélkülözött, az interpretáció mesterkéletlensége és őszintesége már-már zavarba hozta a befogadót: a közeg és a művészi kifejezés intimitása miatt úgy érezhette, hogy - miközben mélyen a hallottak hatása alá kerül - illetéktelenül nyer bepillantást az előadó lelkébe. A viszonylag könnyen eljátszható darabok látszatát keltő impromptuk valójában számos nehézség elé állítják a muzsikust, akinek - miközben a meghitt, vallomásszerű kompozíciók ihletett, érzékeny megformálására törekszik - számos technikai kihívással is szembe kell néznie. A dús szövésű textúra differenciálása, vagyis az akkordmenetekbe ágyazott éneklő dallamok és a belső szólamok közti dialógusok kiemelése - méghozzá olyan könnyedséggel, hogy a hallgató az erőfeszítésből semmit se vegyen észre - cseppet sem egyszerű feladat. Csalog tolmácsolásában a tökéletesen a zenei mondanivaló szolgálatában álló technika természetesen egyáltalán nem okozott problémát, a zenében való teljes feloldódást, és a valódi lelki megtisztulást mégis leginkább az Asz-dúr impromptuben élhettük át. A formálás részletekbe menő kidolgozottsága és lekerekítettsége, a dinamikai és hangszínbeli árnyalatok gazdagsága, valamint a kifejezés egyszerű közvetlensége mélyen és elemi erővel hatott a hallgatóra.

A két remekül összeválogatott Kurtág-blokk kiválóan illeszkedett a Schubert-művek közé: a rövid darabok töprengő hangvétele és a pillanatképeket körülvevő személyes, intim tér miatt nagyon közel éreztem egymáshoz a kétféle zenei világot. A Kurtág-miniatűrök közül számos kompozíció - köztük az Adieu, Haydée I, a Valse sentimentale - Hommage à Ravel, a Ligatura dolce - amara - amara dolce..., az Egy tiszta lélek emlékére (Schiff Klári in memoriam), vagy a Medália Hernádi Lajos emlékére - zenei eszközeit tekintve is párhuzamba állítható a Schubert-opuszokkal: a csodás színárnyalatokat megfestő, éneklő akkordmenetek és a hangfüzérekből megszülető dallamok Kurtág zenei nyelvének is alapelemei. Emlékezetes maradt még a Második szigorúan magánlevél beszédszerű közlésmódja, a Babysitterek tánca anagyszőnyegen humoros, illusztratív hangja, a Kedves 2* apró, belső mozgásokból felépülő, organikus szövete, vagy a „Message-esquisse" nagy teret bejáró, játékos ritmikussága. A koncertet záró H-dúr szonáta előadásában leginkább a bátor hangsúlyokkal tarkított Scherzo tétel ízes népiessége nyűgözött le. A maradandó élményt adó estet a ráadásként elhangzó f-moll moment musical (D. 780) zárta. Október 2. - BMC. Rendező: BMC }

{ OZSVÁRT VIKTÓRIA

Baráti, Jurowski, 
Londoni Filharmonikus Zenekar

Tíz év után ismét Magyarországra látogatott a Londoni Filharmonikus Zenekar. A patinás múltra visszatekintő együttes szeptember végén előbb a pécsi Kodály Központban, másnap pedig Budapesten azErkel Színházban adott koncertet; magam az utóbbi eseményen lehettem jelen. A program tudomásom szerint mindkét esten azonos volt: a hangverseny első részében Felix Mendelssohn két, slágerszámba menő kompozíciója, a Hebridák-nyitány és az e-moll hegedűverseny, a második részben pedig egyetlen monumentális mű, Anton Bruckner 4., „Romantikus" szimfóniája hangzott el. Mindhárom műsorszám beilleszthető ugyan a „romantikus" skatulyába, de alapvetően különböző irányokból érkeznek. Míg Mendelssohn ezer szállal kötődik a klasszikához, Bruckner romantikája már inkább nosztalgikus, „múltidéző" jellegű. A műsorválasztásnál a szervezők valószínűleg törekedtek a viszonylag könnyen emészthető és a nehezebben befogadható művek valamiféle egyensúlyának kialakítására is. A választott kompozíciók azonban talán túl eklatáns példái kategóriájuknak: az a zenekedvelő, aki örömmel meghallgatja Mendelssohn elbűvölően dallamos e-moll hegedűversenyét, nem feltétlenül vevő Bruckner nagyívű formáinak befogadására is.

A koncert nyitószámaként Men­delssohn Hebridák-nyitánya hangzott el. A ködös skót tájon szerzett impressziókat hangokba foglaló kompozíciót a Londoni Filharmonikusok élükön vezető karmesterükkel, Vladimir Jurowskival mintegy tetszetős ékszerként nyújtották át a közönségnek. A világos kontúrokkal dolgozó hangzás határozottan, mégis plasztikusan rajzolta ki Mendelssohn művének finoman szőtt szólamait. Az egyes hangszercsoportok ha nem is remekeltek, de átlagon felül helytálltak, érzékeny figyeltek egymásra és karmesterükre egyaránt. A zenekari arányokra alig lehetett panasz - talán helyenként a rezek ragadtatták magukat a kelleténél hevesebb megszólalásokra.

A bevált rutinnak megfelelően versenymű következett a műsoron: Mendelssohn Hegedűversenyének szólistájaként Baráti Kristóf társult a zenekarhoz. Aki hallotta már Baráti hegedűjátékát, az tudhatja, hogy virtuozitásához nem fér kétség. Nem csupán magáról a briliáns technikai felkészültségről és a kiegyenlített hangképzésről van itt szó. Ami igazán fontos, hogy mindezeket az erényeket mélyen átgondolt ésátélt zenei koncepció szolgálatába állítja. Mendelssohn hegedűversenye mégsem keltette a jutalomjáték érzetét. Az első tétel tempója kissé ingadozott, mintha szólista és zenekar sem találná a helyét, nem lenne biztos abban, mit is akar mondani ezzel az interpretációval. Talán túl sokat akartak mondani. Ezt az érzést erősítették a hegedűszólamban itt-ott felbukkanó mesterkélt egyenetlenségek, és Baráti olykor túlzó testbeszéde is. A második tétel bensőséges dallamosságában már jóval kevésbé kísértett a „slágerzene" mumusa, így végre felszabadultabb, és kényszerű túlértelmezéstől mentes muzsikálást hallhattunk. A zenekar puha színekkel szőtte körül a hegedű melódiáit, és magával ragadóan hatott gazdag, dús hangzása, amikor az előtérbe lépett. A harmadik tétel helyenként a hajszoltság benyomását keltette, amendelssohni tündérvilág apró szereplői ezúttal mintha valamilyen gyorsított felvételen táncoltak volna lelki szemeim előtt. Győzték a zenekari zenészek és győzte Baráti is, de a tétel élénksége, derűje odaveszett a gyorsaságban. A közönség kitörően lelkes tapsát Baráti Johann Sebastian Bach zenéjével köszönte meg - az E-dúr partita Prelude-je lenyűgözően hatott.

A második részt egymagában kitöltő Bruckner-szimfónia előadók és közönség számára egyaránt kemény diónak bizonyult. A grandiózus tételek sok szép pillanattal örvendeztettek meg. A második tételben atelt hangzású vonóskar nagyívű dallamformálása magával ragadóan jelenítette meg a Schubertet idéző, feltartóztathatatlan menetelés melankóliáját. Emlékezetes marad a tétel gyönyörűen kiegyensúlyozott fuvola-oboa megszólalása is. Az előadás gyenge pontjának a rézfúvósok pontatlan belépései és bántó gikszerei mellett elsősorban a zenei folyamat töredezettsége bizonyult. A hol kamarazeneszerűen áttetsző, hol pedig már-már harsány, kitárulkozó szakaszok hullámzásából nem épült föl egy koherens zenei egész. Talán a zenészek fáradtsága, talán a közönségé az oka, de az egész helyett csupán többé vagy kevésbé jól megoldott részek sorjáztak, a reveláció erejű Bruckner-élmény elmaradt. Szeptember 30. - Erkel Színház. Rendező: Filharmónia Magyarország }

{ BÓKA GÁBOR

Netrebko, Eyvazov

Nincs annál kiábrándítóbb, mint ha egy várva várt világsztár magyarországi bemutatkozása csalódást okoz. Szerencsére Anna Netrebko - akinek neve mindenféle definíció nélkül számít világmárkának napjaink operaéletében - nem keserítette el budapesti rajongóit: villámhadjárattal vette be a várost. A Müpa-beli esemény alig pár héttel a szeptember 29-i időpontot megelőzően vált nyilvánossá, a jegyek pár nap alatt elfogytak, a forró sikerű koncert végén pedig abszolút győztesként távozhatott az orosz csillag; bármiféle szkepszisnek csak az első hangokig volt és lehetett értelme. Hogy miféléknek? Nos, magam épp azért féltem a meglehetősen szűkös programú áriaest kínálta találkozástól, mert már többször volt szerencsém élőben is hallani Netrebkót - s a teljes operaelő­adások, egy nagyszerű Boleyn Anna és két lenyűgöző Anyegin fényében vajon nem hatnak-e majd szegényesen a verista áriák (a koncert félhivatalosan a művésznő frissen megjelent Verismo című albumának promotálására is szolgált) s az ezekben rejlő kifejezési lehetőségek?

Az effajta szónoki kérdésre következhetne a szokásos kritikusi kioktatás - de, mint már jeleztem, erre ezúttal nincs ok és mód. Netrebko, bár szűkösebb terjedelemben, kávéskanállal adagolva, de ugyanazt akikezdhetetlenül magas színvonalat hozta el nekünk, amiért a világon mindenfelé rajongói hadak hevernek a lábai előtt. Hiába minden kísérlet, ami arról akarna meggyőzni minket, hogy csak amédiajelenséget, a csinált sztár prototípusát lássuk benne, ha egyszer mindaz, amit kapunk tőle, átlag fölötti teljesítmény. Hogy miben? Több összetevőben is. A hanganyag, ez a dús-krémes szoprán, mely azidők során egyre súlyosabb és sötétebb lesz, azonban mit sem veszít rugalmasságából, önmagában véve is gyönyörködtető esztétikai élmény - pláne, hogy minden regiszterben kiegyenlítetten, egyforma erővel és színnel szól. Az adottságok persze mit sem érnének az egyszerre intelligens, de mégis spontánnak ható vokális megformálás mellett, amit énekkultúrának szokás nevezni - Netrebko, noha más énekes tradíció neveltje, mindig pontosan tudja, hogy egy olasz áriában vagy épp egy magyar operettrészletben mit miért énekel úgy, ahogy. Mindehhez vonzó pódiumegyéniség, a közönséggel való szuggesztív kommunikációs készség társul - kell-e több a sikerhez? Így nem kell meglepődnünk azon, hogy Netrebko slágeráriák nélküli programjával is vastapsos sikert tudott aratni.

S közben egy-egy kiváló portrét állított elénk: dívaként mutatkozott be Cilea Adriana Lecouvreurjeként; minimális színészi eszközökkel és a hang árnyalatnyi szándékos sötétítésével állította meg a pillanatot Boito Mefistofeléjének Margitjaként; az érett asszonyiság vokális és a színpadi létezés gyermeki vonásainak ellentétét mutatta be a Bajazzók Neddájának Madárdalában; s egy létprobléma összegzését nyújtotta Catalani La Wallyjának áradó lírája révén. Ráadásként Kálmán Imrét kaptunk tőle: már kipróbált szerepét öltve magára, Vereczky Szilviaként énekelt és táncolt néhány pernyit. Senkit nem akarok megbántani, de föl kel tennem a kérdést: hallottuk-e már a Hej, rózsámat idehaza valaha is ilyen minőségű hangon, a kifejezés ilyen gazdagságával megszólalni?

Hogy legyen zsörtölődnivalónk is, az est énekes számainak felét az utóbbi egy-másfél évben világhírnévre szert tett azeri tenor, Yusif Eyvazov szolgáltatta. Feltételezem, neki sem lehet könnyű együtt élnie a tudattal, hogy hírnevét nagyrészt feleségének köszönheti, akit - mit ad Isten - Anna Netrebkónak hívnak. Az ilyesfajta művészházasságok mindig is alkalmat fognak adni a rosszízű találgatásokra (a művésznő előző élettársa, a válásuk óta is a nemzetközi élvonalban mozgó Erwin Schrott sem kerülte el együttélésük idején a lekicsinylő megjegyzéseket), de az az igazság, hogy Eyvazov esetében a kapcsolati tőkén kívül más tényleg nem látszik indokolni a hirtelen jött ismertséget. Korrekt, becsületes teljesítményt nyújtó tenorista ő, akinek esetében valószínűleg fel sem rónánk a hangi kvalitások hiányosságait (a voce minden regiszterben más színnel szól), nem is beszélve az előadásmód közepes vagy gyenge momentumairól, modorosságairól (a Tosca levéláriájának emfatikus nyögésétől kezdve a Nessun dorma csúcshangjának a négy égtáj felé való körbehordozásáig), ha történetesen nem a beteljesült tökéletesség társaságában hallanánk mindezt. De sajnos ott halljuk, s így tetszik, nem tetszik, a kontextushoz igazítjuk elvárásainkat is, amelyeknek viszont Eyvazov nem tud megfelelni.

A koncertélményt a Magyar Állami Operaház Zenekarának Jader Big­na­mini vezényelte, hol rutinszerű, hol szép momentumokat is hordozó játéka tette teljessé: ők szolgáltatták az effajta gálákon obligát Végzet-nyitányt és Manon-intermezzót, melyek után igazi felüdülést jelentett Ponchielli Giocondájának balettbetétje, az Órák tánca pazar megszólaltatása. Szeptember 29 - Müpa. Rendező: Müpa }

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.