A poéta és a joculatorok

Kaposfest 2017

Szerző: Malina János
Lapszám: 2017 október

A Kaposfest nyolcadik, egyben a Baráti Kristóf és Várdai István nevével fémjelzett új folyam harmadik, augusztus 13. és 19. között megrendezett fesztiváljának sajnos csupán az első felén lehettem jelen. Ezt annál is inkább sajnáltam, mert így a program olyan súlyponti eseményeiről maradtam le, mint Bartók Kétzongorás-ütőhangszeres szonátája Fejérvári Zoltánnal, Balog Józseffel, Tömösközi Lászlóval és Joó Szabolccsal, vagy a Borogyin Kvartett fellépései önmagukban (Beethoven op. 132-es a-moll vonósnégyese) vagy Jean-Efflam Bavouzet-val (Schumann-zongoraötös), hogy csak hármat említsek. Ez ugyan korántsem jelenti azt, hogy az első négy nap ne képviselt volna alapjában igen magas színvonalat, ám a fesztivál kiegyensúlyozott képéhez ezek a produkciók feltétlenül hozzátartoznak.

A nyitókoncert semmiképp nem adhatott okot panaszra: emlékezetem szerint az új művészeti vezetők most először éreztek rá igazán egy jó nyitóhangverseny ideális súlyára és szerkezetére. Kezdésképpen éppen Baráti és Várdai adott elő, mintegy mottóként, két átiratot Bach kétszólamú invencióiból, a lehetséges legáttetszőbb és legtökéletesebb zenével indítva útjára a fesztivált. Ezt azután rögtön egy kiemelkedő súlyú és erejű produkció követte: Mendelssohn c-moll triója, Baráti és Várdai partnereként Fejérvári Zoltánnal. A hallgatót már az első pillanatban magával ragadta a három előadó egybeforrottsága, együttlélegzése, a nemes tartás, a zenei tartalom végtelenül érzékeny megközelítése. Játékuk egyszerre volt tökéletesen fegyelmezett és világos, ugyanakkor messzemenően expresszív. A Fejérvári által megszólaltatott zenei szövetben lépten-nyomon felizzottak az emfatikus, lényeges hangok, s a zene egész folyamatát a különböző „hőfokú" szakaszok pontos megkülönböztetése, a felajzott tetőpontokat követő gyönyörű lenyugvások - mint a nyitótétel kódájában - tették félreérthetetlenné. Mindennek érzéki szépségű hangok, színek, futamok adtak különleges fénytörést. A lassú tétel Fejérvári meghitt és bensőséges bevezető ütemeit követően álomszerű időtlenséggel és karcolhatatlan tökéllyel lebegett át rajtunk. A scherzóban és a zárótételben folytatódtak a remekbeszabott tempók, s a gyors tempója ellenére is szélesen daloló utóbbiban, a híres korálidézetet követően, az előadók az eksztázis legmagasabb fokára eljutva keltették fel bámulatunkat a mű nagyszerűsége és saját kvalitásaik iránt.

A nyitókoncert második fele vegyesebb volt, de kellemes levezetésként szolgált a Mendelssohn-trió hegyormaitól egy szép barokk produkción és két Saint-Saëns-darabon át a könnyed és szellemes befejezésig. A barokk mű Vivaldi kéthegedűs triószonátája, a Follia volt, melyben a continuót játszó Tóth-Vajna Zsombor (csembaló) és Kónya István (lant) kifogástalanul, a három vonós: Giovanni Guzzo és Pusker Júlia (hegedű), illetve Várdai István (cselló) pedig sziporkázó könnyedséggel, áttetszően és a virtuóz figurációkban is hallatlanul precízen játszott. Az első Saint-Saëns-mű a zenekarra komponált, tetszetős, bár talán kevéssé pokoljáró Danse macabre (op. 40) kétzongorás átirata volt, amelyet Fejérvári Zoltán és Balog József adott elő remekül összecsiszolt és a zongorázni tudásban tobzódó módon. A második egy úgynevezett különlegesség, amely ugyanakkor a joggal elfeledett művek kategóriájában is előkelő helynek örvend, nevezetesen egy alkalmi kompozíció, a zongorára, standard vonósnégyesre, nagybőgőre és trombitára komponált Esz-dúr szeptett (op. 65). A részleteiben mutatós, helyenként némileg triviális, ám végeredményben kevéssé emlékezetes mű lelkiismeretes előadói közül a briliáns zongorajátékkal előrukkoló Thomas Hoppe és a meggyőzően, magabiztosan trombitáló Huw Morgan érdemli meg a kiemelést. Végül pedig Leroy Anderson örökzöldjét, a - ha jól emlékszem, a hatvanas-hetvenes évek televíziós világhíradójának főcímzenéjeként is szolgáló - Az írógépet (illetve kamarazenei átiratát) hallhattuk, amelyet a zeneszerzést többek között Enescunál tanuló szerző néhány évvel Dörzspapír-balettje előtt komponált. A kákán is csomót keresők fennakadhattak persze azon, hogy a darabot a műsorújság, a Kaposfest Times szerint heten, a külön műsorismertető szerint nyolcan, míg a valóságban tízen adták elő - a közönség edzettebb fele azonban már kondicionálva volt az ilyesmihez, és zavartalanul élvezte a mulatságot, Tömösközi László fergeteges (írógép)billentyűs szólójával.

Másnap, a fesztivál első teljes napján a délelőtti hangversenyt a 20-21. század zenéjének szentelték. Liza Lim Wild Winged One című nyolcperces szólótrombita-darabja első hallásra nem tetszett többnek különleges effektusok soránál, amolyan kortárs fúvós-típusdarabnál, de arra alkalmas volt, hogy érzékeljük: Huw Morgan kiválóan felkészült trombitás. Ezt Jean Françaix Öt egzotikus tánca követte - minden bizonnyal a kétzongorás 8 danses exotiques tételeinek átirata. Mármint szaxofonra és zongorára való átirata, Szaller István és Balog József előadásában. A táncok különböző kontinensek 20. századi mulatóinak hangulatát idézték fel, és ezt igen szellemesen, zeneileg igényesen tették. Szaller és Balog pedig a helyenként igencsak bonyolult ritmikai játékokat hallatlan precizitással, teljes előadói koncentrációval szólaltatták meg, magas színvonalú szórakozást nyújtva.

Váratlanul izgalmas zenei élményt jelentett Fazıl Say ezután megszólaltatott kompozíciója, a Négy város. Ezt eredetileg is csellóra és zongorára írta, ahogyan mi is hallottuk, sőt a mostani előadónak, Camille Thomas-nak dedikálta. Thomas zongorista-partnere Farkas Gábor volt. A négy török város apropóján egy-egy zsánerképet rajzol meg a szerző. Amire számíthattunk, az a színek és illatok tobzódása, népzenei elemek feltűnése, a bárjelenet frivol érzékisége; amire talán nem, az a páratlan tételekben megjelenő fájdalmas hangok őszintesége, a megrázó siratódallam, vagy az „Ankara" tétel katasztrófáját követő feloldozás, a népi hangszert idéző ringatózó dallam tiszta líraisága. Thomas és Farkas előadása mind a kifejezőerő, mind pedig a rendkívüli technikai igényeknek való megfelelés tekintetében példaszerű volt.

A délelőtti koncert befejező számaként Bartók Román népi táncainak Székely Zoltán-féle hegedű-zongora-átdolgozását elementáris erővel adta elő Pusker Júlia és Farkas Gábor. Meghatározó élményt jelentett Pusker zengő, gazdag hegedűhangja, a két játékos érzékeny, összecsiszolt agogikája vagy éppen a „Topogó" tétel elvarázsolt hangulatú furulya-imitációja.

Az esti koncert első félidejét - majdnem azt írtam: „fénypontját" - Rost Andrea programja képezte, aki Harazdy Miklós zongorakíséretével lépett pódiumra. Sajnos attól tartok, hogy valódi fénypontnak nem minősíthetjük a kiváló magyar opera-énekesnő fellépését. Tulajdonképpen már az is csalódást jelentett, hogy egy ilyen kaliberű művész egy ilyen magas igényű - bár, igaz, sokszor a talmibb csillogást is lelkesen megtapsoló - közönségnek afféle népszerű gálaprogramot állított össze mondjuk egy dalciklus vagy más magas igényű alkotás helyett vagy legalább mellette. A program Mozart, Donizetti, Puccini, Verdi és Gounod népszerű áriáiból állt, Puccini- és Leoncavallo-ráadással. Az előadás színvonala mindenképp egyenetlennek volt mondható. Rost Susannája feltűnően nélkülözte az üdeséget, a hang túlontúl sötét, vagy inkább sötétített volt; s Norinaként is inkább csak gesztusai voltak könnyedek, a hang valahogyan túldimenzionáltnak, karcsúságát vesztettnek hatott. A 19. század második felének operastílusában azután már otthonosan mozgott Rost Andrea, jóllehet művészetének igazi lehetőségei csupán az Otello „Ave Mariá"-jában mutatkoztak meg teljes életnagyságban. Harazdy Miklós kifogástalan koncentrációjú és érzékenységű partnernek bizonyult.

Richard Strauss kései, Capriccio című operájának betétjeként komponált vonós Szextettjét hegedűn Josef Špaček és Pusker Júlia, brácsán Diemut Poppen és Tomoko Akaszaka, csellón pedig Camille Thomas és Farkas Gábor szólaltatta meg. Az előadás tapinthatóvá tette ugyan a megkésett, de a korai Schönberg hatását is magán viselő darab letisztult szépségét, és Josef Špaček mint hegedűs és mint irányító kvalitásairól is igen kedvező képet adott, a művészek összehangoltsága, a hangzás összecsiszoltsága azonban határozottan alatta maradt a megszokott magas színvonalnak.

Annál kevésbé okozott viszont hiányérzetet Brahms f-moll zongoraötöse, amelyet Baráti Kristóf, Giovanni Guzzo, Tomoko Akaszaka, Camille Thomas és Farkas Gábor adott elő. A darab izzása, a teljes forma magával ragadó lendülete ugyanolyan érzékletesen mutatkozott meg ebben az előadásban, mint az egyes részletek élményszerű megformálása. Utóbbiak közé tartoztak Farkas Gábor csodálatosan intim, ellágyuló pillanatai, Camille Thomas daloló csellózása, a Scherzo monumentális tetőpontja vagy a zárótétel lassú bevezetésének varázslatos, éteri hangja.

Augusztus 15-én, kedden azután igazán erős nap következett. Évszázadokat fogott át a délelőtti hangverseny: előbb Várdai István és a tizennégy éves Aleksander Simic adta elő Jean Barrière későbarokk csellóvirtuóz Kétgordonkás szonátáját. Simic játéka arról tanúskodott, hogy méltó Várdai megtisztelő gesztusára: játéka a precíz technikán és intonáción túl nyugalmával, kifejezésének érettségével is feltűnést keltett.

Ez azonban csupán bevezetőként szolgált a következő két Haydn-trióhoz, amelyeket Baráti Kristóf, Várdai István és Jean-Efflam Bavouzet adott elő, erőteljesen gazdagítva ezáltal a fesztivál mindeddig alig mutatkozó Haydn-profilját. Ráadásul két igen jelentős művet választottak: az egyik a Hob. XV:31-es, kéttételes esz-moll, a másik pedig a 28-as E-dúr trió; mindkettőt egy kitűnő, Londonban élő pianista, Therese Jansen számára írta Haydn. Modern hangszereken ritkán találkozunk ennyire differenciált, értő, a haydni dramaturgiát is pontosan követni tudó előadással; s ennek a kitűnő interpretációnak feltétlenül Bavouzet volt a főszereplője, akinek érzékeny és áttetsző, ám a kellő pillanatban acélossá váló zongorázása, érzékeny dallamvonalai, hangjának változatos színei az inkább kísérő szerepet betöltő partnereit is magával ragadták. Az esz-moll darab második tételében pedig - amelyben kivételesen a hegedű is egyenrangú szerephez jut - remekül juttatták érvényre Haydn ezúttal csúfondáros humorát. Az E-dúr trióban meghallották és érthetővé tették a jellegzetes haydni elérzékenyülés pillanatait, az enigmatikus Allegretto középtétel baljós-misterioso karakterét viszont pontosan ismerték föl, és mindenfajta szépelgés nélkül szólaltatták meg.

A koncert Francis Poulenc d-moll kétzongorás versenyművével, pontosabban annak eléggé sikerült kétzongorás átiratával zárult, Fejérvári Zoltán és Balog József előadásában. Ez az egyszerre briliáns, elegáns és bűbájos kompozíció valamiképpen mozarti asszociációkat kelt (azon túl is, hogy egyebek mellett Mozartból is bőségesen idéz a szerző). Másfelől joggal állíthatjuk Ravel remekmívű és ugyancsak szívhez szóló, sokféle hatást magába olvasztó és kissé frivol zongoraversenyei mellé. A két kitűnő előadó érezhetően nagy élvezettel, sok játékos kedvvel, de nagy fegyelemmel és precizitással vette birtokba a kompozíciót, elbűvölte a közönséget nem hivalkodó, de annál lehengerlőbb virtuozitásával és azzal, ahogy a zenei anyagokat tökéletes harmóniában, de finom egyéni különbségekkel ide-oda adogatták. Mindennek eredményeképpen a lelkes halgatóság ráadást is kikövetelt tőlük.

Aznap este Bach 3., D-dúr szvitjéből a sokáig elnyűhetetlennek hitt „Air" vonósnégyes-átirata után egy beskatulyázhatatlan hegedűművész, az algériai francia származású Gilles Apap adott elő Bachtól kiinduló, majd sokféle mű- és népzenei anyagot magába olvasztó improvizáció-folyamot. Apap külsőségektől és show-elemektől a legkevésbé sem mentes, ugyanakkor jelentékeny mértékben koherens, fantáziában és kombinatív gondolkodásban gazdag, technikaliag pedig kifejezetten rendkívül igényes, Paganini és Ysaÿe idiómáját is folyékonyan beszélő, impozáns Fantasiestücköt épített fel szemünk előtt; utoljára talán a középkor vándor hangszeresei, joculatorai számára volt ennyire magától értetődő a legkülönbözőbb zenei hatások és nyelvek összeolvasztása saját, személyes előadói stílussá. Apap ezután szerepet váltott, és Várdai István társaságában Kodály op. 7-es Duóját adta elő. Itt már kifejezetten zavaró tényező volt a látszólag dekoncentráltan ide-oda lépkedő, grimaszoló, nyakát nyújtogató Apap és a „hagyományos" koncentrációval játszó Várdai közötti vizuális disszonancia. El kell azonban ismernem, hogy ami hallható volt, azt nem érhette kifogás a hegedűs részéről sem, Várdai pedig láthatólag jól érezte magát partnerével a pódiumon. Ennek eredményeképpen nem veszett el a darab pátosza, keserűsége és melankóliája - a show végül is alárendelődött a leírt alkotásnak.

A félidőt Berio Népdalok című, immár klasszikusnak számító vokális opusza zárta Károlyi Katalin szólójával, Akaszaka Tomoko, Julia Hagen (cselló), Duleba Lívia (fuvola), Kohán István (klarinét), Alberto Mesirca (gitár), Tömösközi László és Joó Szabolcs közreműködésével. Károlyi szinte lehetetlen feladatba vágott bele (persze nem először), hiszen ez a darab nem más, mint a hasonlíthatatlan Cathy Berberian zenei portréja. Károlyi ugyancsak jelentékeny egyénisége pedig alapvetően különbözik a Berberianétól, a hang karakteréről nem is beszélve. Ami Berberiannál érdes, dizőz-szerű, megzabolázhatatlan, az Károlyi Katalinnál tiszta, csiszolt és kulturált. Ám ez ne vezessen minket félre, mert van valami, ami közös kettőjükben, és ebben az esetben ez a valami bizonyult döntőnek. Ez a közös adottság pedig a könnyed átváltozó-képesség, amely a dalok zeneileg és lelkileg végletesen sokszínű kaleidoszkópjának felidézéséhez elengedhetetlen. A berberiani őserő talán nem volt meg abban az interpretációban, de egy másféle nagyszerű művész másféle kifejezésbeli gazdagsága biztosan. A hangszeresek pedig Károlyi méltó partnereinek bizonyultak.

A szünet után Bavouzet Haydnnak egy másik, ebben az esetben kifejezetten korai és alig játszott darabjában, a Hob. XVIII:3-as F-dúr billentyűs versenyben bizonyította be nem csupán azt, hogy remek Haydn-specialista, de azt is, hogy maga Haydn továbbra is a meglepetések embere, mint azt a Bach Olasz koncertjéhez méltó lassú tétel is megmutatta.

Az estét egy újabb remeklés, César Franck op. 1 no. 1-es fisz-moll triójának előadása zárta; Baráti Kristóf és Várdai István zongorista-partnere ezúttal Thomas Hoppe volt. A talán kissé terjedelmes zárótétel sem csökkentheti afölötti elismerésünket, hogy a leginkább két-három idősebb kori művéért nagyra becsült Franck már 1840 körül, még Mendelssohn és Schumann fénykorában, ilyen brahmsi sűrűségű és pátoszú, sötét színekben tobzódó, mély és szuggesztív zenét tudott írni. A felfedezés és a nagy intenzitású érzelmek maradéktalan felidézése a három előadó érdeme, akik közül Hoppe itt mutatta meg igazán egyéniségének jelentékeny súlyát.

Szerdán délelőtt Beethoven műveit hallhatta a közönség. Előbb Kiss Péter (zongora) játszotta el a „God, Save the King"-variációkat (WoO 78) színesen, konrolláltan, szépen formált lassú szakasszal. Ezt Ferdinand Riesnek, Beethoven tanítványának a 3., „Eroica" szimfóniából készített zongoranégyes-átirata követte, Josef Špaček, Diemut Poppen, Julia Hagen és Balog József előadásában. A kiváló tempók, sok érzékenyen, szépen megformált részlet ellenére nem tudtam szabadulni attól az érzéstől, hogy Ries átirata voltaképpen sok-sok üres pillanatot magába foglaló tákolmány, amelynek szociális funkciója a maga korában igen hasznos lehetett, nekünk azonban semmiképp sem kell teljes értékű kamarazenének tekintenünk.

Az esti koncerten osztrák és német szerzők hangszeres kompozíciói hangzottak fel. Először a sokak által Mozartnak tulajdonított, eredetileg három basszetkürtre komponált B-dúr divertimentót (az újabb Köchel-jegyzékek szerint a K 439b számú ötös sorozat negyedik darabját) adta elő Duleba Lívia fuvolán, Mohai Bálint fagotton és Szaller István szaxofonon. A kiváló előadás fő alkotóelemeit a mindvégig kristálytiszta intonáció, a három, egészen különböző elven működő hangszer hangszínének maximálisan homogén hangzássá történő összeolvasztása, a választékos artikuláció és a zenélés lenyűgöző nyugalma jelentette.

Ezt Schumann első, d-moll zongoratriója (op. 63) követte, világító szépségű, emlékezetes előadásban: hegedűn Giovanni Guzzo, csellón Várdai István, zongorán Thomas Hoppe játszott. A három előadó nagy érdeme, hogy sikerült megtalálniuk a kényes egyensúlyt, és jól érzékelhetővé tenniük mind az állandó emocionális lángolást, mind pedig a rendkívül sűrű zenei anyag mesteri kidolgozottságát. Ha egy-egy fortissimo talán harsányabb volt is az ideálisnál, elsősorban a zongorista részéről, a Scherzo feltartóztathatatlan lendülete, a lassú tétel szívszorítóan magányos hegedűszólója, az egész előadás hallatlan beszédszerűsége, melankóliája és telítettsége bőségesen kárpótolt ezért.

Az estet Schönberg Verklärte Nacht című korai kompozíciójának egy nem létező variánsa zárta. A darab vonósszextettre (két hegedűre, két brácsára és két csellóra) íródott 1899-ben. Schoenberg később vonószenekarra is átírta (mégpedig két verzióban), s a mostani előadók a zenekari változat nagybőgőszólamát hozzácsapták az eredeti szextetthez (vagy magát a zenekari átiratot játszották el szóló-felállásban, ezt kotta nélkül nem tudtam eldönteni), amelyet így bájos módon heten adtak elő: Giovanni Guzzo és Bartosz Zachłod hegedűn, Tomoko Akaszaka és  Piotr Szumieł brácsán, Várdai István és Piotr Skweres csellón, valamint Uxía Martínez Botana nagybőgőn. Ők heten mindvégig figyelmet keltően, a komponista bámulatos arányérzékét, a darab ihletettségét és gondolatgazdagságát, a kidolgozás tévedhetetlenségét érzékeltetve játszották el a művet, még ha éreztük is időnként egy nagy formátumú irányító egyéniség hiányát.

Végül pedig nem hagyhatom említés nélkül, hogy Lackfi János személyében a Kaposfest ebben az évben rezidens költőt is felvonultatott, aki előre megírt, valamint frissen elkészült költeményeit, illetve fordításait élőszóban és írásban is a közönség elé tárta. A műveket illetékesség hiányában nem értékelhetem; mindenestre sokat tapsoltunk és remekül szórakoztunk. }

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.