Elmélyült értelmezés

Erkel Ferenc: Bánk bán – felújítás az Erkel Színházban

Szerző: Bóka Gábor
Lapszám: 2017 október

Közkeletű tévedés, hogy az operák ultima manus verziója - vagyis a szerző által véglegesen jóváhagyott, avagy ilyen egyértelműsítő megnyilatkozás híján a legkésőbbinek tekinthető változata - lenne egyben a végleges is. Példák sora bizonyítja, hogy a komponisták által felkínált alternatívák közti önkényes válogatás éppúgy az operai gyakorlat részét képezte mindig is, mint az utólagos, idegenkezű beavatkozás. Mikor jelen sorokat írom, már nem csak az Erkel Színház Bánk bán előadás-sorozatán vagyunk túl, de Fischer Iván és a Budapesti Fesztiválzenekar Don Giovanniján is: az utóbbi produkció a megszokott vegyes változat helyett határozottan a prágai ősbemutatón felcsendült, rövidebb verziót preferálta az opera két változata közül. A döntés filológiailag támadhatatlan - de hogy valóban ez lenne-e a hiteles Don Giovanni, az ellen számos dramaturgiai és zeneesztétikai érvet lehetne felsorakoztatni. S akkor még csak a szerzői változatok problémáját érintettük! Mit kezdjünk a töredékesen ránk maradt, kiegészítésre szoruló, s ily módon minden egyes alkalommal újraalkotandó darabokkal, mint a Hoffmann meséi, a Hovanscsina vagy a Turandot? S mit kezdjünk az operai hiperkritika korszakának (a 20. század első felének) azon radikális idegenkezű átdolgozásaival, melyek a nagyközönség tudatában eredeti műalakként rögzültek?

Hogy a Bánk bán - abban a formájában, ahogy a Hungaroton 1954-es és 1969-es lemezein rögzítette, meg az 1940-től lényegében napjainkig a Magyar Állami Operaház műsorán szereplő változat - nem Erkel Ferenc műve, most már egy ideje a nagyközönség számára is közismert tény. Nem volt mindig az: noha 1940-ben még a sajtó előzetes felháborodása kísérte Nádasdy Kálmán és Rékai Nándor átdolgozásának bemutatóját, később a közönség szinte kizárólag ezzel a változattal találkozhatott - a jószerivel monopolhelyzetben lévő Operaház kizárólag ezt játszotta (mégpedig rendkívül gyakran), csakúgy, mint a darabbal több-kevesebb rendszerességgel megpróbálkozó vidéki színházak. Korszerű és hiteles kottakiadás nem lévén, még a szakma egy része sem vette figyelembe Erkel életművének értékelésekor, hogy amit hall, az nem Erkel életműve - bedőlt annak a törekvésnek, mely az átdolgozás tényét sosem tagadta, de annak mélységét és jellegét igyekezett elkendőzni. (Vegyük csak a kezünkbe bármely korabeli műismertetőt: mindegyik azt sugallja, hogy voltaképpen alig történtek érdemleges változtatások, ha ugyan egészen odáig nem merészkednek, hogy maga Erkel is így írta volna meg, ha teheti, csak hát a kor konvenciói meg a reakciós Habsburg-cenzúra...) S miközben a közönség egyre jobban ragaszkodott a második világháború előtt egyáltalán nem gyakran játszott műhöz, a zenetudomány egyre kínosabb diszkrepanciát vélt felfedezni a darab népszerűsége, a nemzeti emlékezetkultúrában betöltött szerepe, valamint esztétikai nívója között. Joggal: Nádasdy és Rékai verziója zseniális részletekkel teli, de kifejtetlen, szinte minden ötletét idejekorán elengedő darab benyomását kelti - mintha a fantasztikus dallaminvencióval megáldott Erkel nem lett volna tisztában a zeneszerzői szakma és a színpadi dramaturgia alapjaival.

Csakhogy ez nem igaz: 1993, Erkel halálának centenáriuma óta folyamatosan erősödtek azok a hangok, melyek az eredeti mű elsőbbsége mellett foglaltak állást. A folyamat tudományos oldalának csúcspontja minden bizonnyal az eredeti opera Dolinszky Miklós által közreadott kritikai kottakiadásának megjelenése volt; interpretációs szempontból pedig a debreceni Csokonai Színház Vidnyánszky Attila rendezte, Kocsár Balázs vezényelte 2008-as bemutatója hozta meg az áttörést, amely után már nem lehetett hitelesen azt az álláspontot képviselni, hogy az opera eredeti formájában korszerűtlen, élvezhetetlen, előadhatatlan. S bár az Operaház a kelleténél jóval tovább ragaszkodott a Nádasdy-átdolgozáshoz, mi több, az eredeti változat különböző alkalmi és hétköznapi bemutatóinak többé-kevésbé tudatos szabotálásával a közönséget is igyekezett meggyőzni annak alacsonyabb rendű voltáról, most, hogy a hajdani debreceni vezérkart kérte fel az új Erkel színházi produkcióra, végre bátor és időszerű döntést hozott - elvégre aligha volt várható, hogy Vidnyánszky Attila és Kocsár Balázs időközben meggondolták volna magukat, és visszatérnek az átdolgozáshoz.

Pedig bizonyos vonatkozásokban visszatértek. „A produkció szövege és zenei anyaga a mű ős- és baritonváltozatának felhasználásával jött létre" - áll a bemutató színlapján, korrektül tudatva velünk, hogy egyik vagy másik létező verzió helyett újabb alternatívát kínálnak az alkotók: ilyen változat bizony még sosem volt. Pusztán dramaturgiai szempontból is keverék: az első felvonás szinte végig az eredetit követi, akceptálható húzásokkal, néhol viszont érthetetlen bővítésekkel (Melinda és Ottó duettjének közepéről már maga Erkel törölte a recitativót). A második felvonás egészen Gertrúd megöléséig a Nádasdy-verzió szerint hallható, nem csak a zenei átalakítások, de a szöveg átköltésének tekintetében is. Kivételt képez a Tiborc-duett lassú része, melynek szövege megint csak Egressyé, a közepén egy indokolatlan, brutális húzással. A felvonás hátralévő része az erkeli koncepció mentén halad, akárcsak a szünet nélkül színre kerülő harmadik felvonás. Vegyes felvágottat kapunk tehát, de érzékelhető a szándék, amely alapvetően az eredeti koncepcióban gondolkozik - hogy mi indokolja a második felvonás elején, vagyis az opera zeneileg és dramaturgiailag is legkoncentráltabb helyein a Nádasdy-verzió beemelését, arra nem sikerült rájönnöm.

Miként arra sem, hogy milyen magyarázat adható Bánk bán szerepének bariton fekvésbe való transzponálására. Mármint hogy milyen magyarázat adható rá 2017-ben - mert hogy mivel indokolták ugyanezt az eljárást 1940-ben, arról elég sokat írtak az elmúlt évtizedek kommentárjai. Simándy József mindenki másét elhomályosító Bánk bánja (a művész 1953-tól 1980-as visszavonulásáig alakította a nagyurat) visszamenőleg feledteti, hogy Rékai Nándor az 1940-es felújításra nem csupán zenedramaturgiai értelemben szabta át a művet, de a címszereplő szólamát is átírta tenorból baritonra. Ennek ideológiai alapjaként sok mindenre hivatkoztak már, kezdve némely Verdi-operák (az ekkortájt felújított Simon Boccanegra) hatásától egészen az orosz zenedráma világának ekkoriban egészen friss élményéig(Hovanscsina, Igor herceg). No és Kodály sajtónyilatkozata is sokat nyomott a latban az „elmélyült" Bánk elfogadtatásának kérdésében: „Mindazok, akik előtt Katona Bánk bánjának alakja lebegett, alighanem már annak idején is meglepetéssel fogadhatták, hogy az Operaházban tenoristára bízták ezt a főszerepet, amely sokkal inkább komor, mélyhangú énekest kívánna." Maliciózusan hozzátehetnénk, hogy ha mi írtunk volna két daljátékot bariton főszereplővel, minden bizonnyal hasonlóképp gondolkodnánk e kérdésről - ennél fontosabb azonban észrevennünk, hogy Nádasdyék a jelek szerint nem csak Verdi és az oroszok ihletésére, de éppenséggel a magyar operaszínpad ekkortájt egyetlen művészileg magas rendű és produktív vonulatának - Kodály daljátékainak - hatására is dönthetett a transzponálás mellett.

No meg - s erről megint csak kevés szó esik - konkrét rendezői elképzelés hatására: egész egyszerűen Palló Imrére akarták bízni Bánk bán szerepét. (Miként konkrét rendezői elképzelések ihlették az egész átdolgozást, amely tehát vélhetően nem az öröklét számára, hanem eredetileg csakis Nádasdy Kálmán 1940-es produkciójához készült. Az már csak a sors iróniája, hogy épp az a közönségréteg ragaszkodik hozzá foggal-körömmel, amely manapság ennél jóval kisebb mértékű beavatkozások után is dühödten rendezői önkényt emleget.) Igen ám, de vajon elegendő indok lenne-e ugyanennyi 2017-ben? Átírhatok-e bármit bármire egyetlen énekes kedvéért? (Állítólag Martha Mödl, a kiváló Wagner-szoprán mondotta volt, hogy szerepálma Verdi Otellója...)

A friss budapesti bemutató alapján a válasz határozott nem. Nem a purizmus mondatja ezt velünk, hanem az a tény, hogy ami megszólal, egyszerűen gyengébb, mint a tenorverzió. Tegyük félre azt a problémát, hogy nem tudható, voltaképpen ki is követte el a most hallott baritonosítást (hiszen ezúttal az eredetit halljuk transzponálva - ilyen változat eddig nem létezett); ám akárki volt is, meglehetősen felületes munkát végzett - ennél azért jobban is meg lehetett volna oldani a feladatot. A szólam általában egy terccel lejjebb lett helyezve: a szólószámokban ehhez igazodik a zenekari kíséret (teljesen elszürkítve ezzel a hangzást), a duettekben, nagyobb együttesekben azonban érdekes váltakozást figyelhetünk meg az eredeti fekvés és a transzponált szakaszok között, néhol egészen ügyetlenül, a tonalitás nyújtotta biztonságérzetünket is kikezdve. Ahol aztán mégis kiküszöbölhetetlen, hogy egy-egy szakaszban exponált magasságok szólaljanak meg, ott - horribile dictu - a nagyúr szólamát megkapja a másik szereplő, Melinda vagy Gertrúd - mindkét példa dramaturgiai nonszensz. És az egész estét végigkíséri az a furcsa hiányérzet, hogy - zeneértő barátom találó megfogalmazása szerint - „az akkordoknak így nincs tetejük". Hiába kételkedünk Erkel zeneszerzői képességeiben immár több mint másfél évszázada, megint csak az bizonyosodott be, hogy ha nagyságának mértéke megkérdőjelezhető is, a szakmát mégiscsak ő tudta rendesen, és nem mindenkori meghamisítói.

A másik, nem kevésbé súlyos probléma az, hogy az általam mindkét előadáson látott-hallott Molnár Levente nem bizonyult olyan címszereplőnek, aki a baritonváltozat hendikepjéből művészi előnyt tudott volna kovácsolni. Az alakítás semmilyen szempontból sem felelt meg annak a presztízsnek, ami részint a világjáró művészt, és annak az ethosznak, ami magát a szerepet övezi. Bánk bán nem csak szólam, nem csak szöveg, de emberi tartás, egyéniség, művészi hitelesség kérdése is. Sajnos azonban már a szólam és a szöveg szintjén sem kielégítő, amit hallunk: Molnár Levente a tolerálhatónál jóval gyakrabban téveszti el a szöveget (pontosabban annak épp játszott verzióját), és hasonlóképpen sűrűn vét zenei hibákat - gondolok itt pontatlan belépésekre, nyilvánvalóan hibás frazeálásra (levegővétel szó közepén) stb. A felkészületlenségnél is fájóbb azonban, hogy a művész színpadi alkatától teljesen távol áll mindaz az elvárható tulajdonság, amit korábban egy adekvát Bánk bán-alakítás alapvetéseként fogalmazhattunk meg. Molnár Levente Bánkja szinte minden pillanatban patetikus, de pátosza hamis, erőltetett: a szerepben megfogalmazott életproblémák átélése és kisugárzása teljesen idegen tőle. Így tehát az aktuális rendezői döntés sem igazolja a baritonváltozat bemutatását - summa summarum: azt a jelen állás szerint semmi sem menti.

A két Melinda közül Rőser Orsolya Hajnalka produkciója tűnik meggyőzőbbnek. Ő nem csupán a kellő volumennel és technikai felkészültséggel rendelkezik ahhoz, hogy közvetítse Melinda ezúttal csaknem teljes terjedelmében megszólaló, s így a Tisza-parti jelenetet is majdnem húzás nélkül tartalmazó szerepét, de olyan kisugárzással is, mely nem csak az asszony eltaposott ártatlanságát, de nemes, úrnői tartását is hitelesen sugározza. Ez különleges adottság, ami az ötvenes-hatvanas évek nagy Melindái óta lényegében csak Csavlek Etelkáéról volt elmondható - bármely más kiváló Melinda-alakítás e tekintetben csakugyan karakteresen más volt, ez a vonás hiányzott belőle. Miként hiányzik Szemere Zitáéból is, ám esetében sajnos nem csupán ennyi a probléma: mind a hang, mind a személyiség egy számmal kisebb, mint amit a szerep megkövetelne, s ezáltal nem csupán hangja válik sokszor szinte hallhatatlanná, de személyisége is csaknem észrevehetetlen a színpadon. Pedig vannak kiváló pillanatai: a második felvonás jelenetsorában nem egyszer érezzük azt, hogy ennyire méltatlanul meggyalázott Melindát talán még sosem láttunk - összességében mégis az a benyomásunk, hogy e kivételesen tehetséges művész túl korán találkozott a szereppel, avagy szereposztási tévedés áldozata lett.

Komlósi Ildikó után viszont egyenesen kiált Gertrúd szerepe - annál nagyobb csalódás, hogy vokálisan nem tudott megbirkózni vele. A máskor oly dús voce most csaknem minden regiszterben kiegyenlítetlen, a máskor tanítani való dallamformálás ezúttal szavak, dallamfoszlányok önálló kiéneklésének adja át a helyét. Ezen még a királynő autoriter magatartásának hiteles színészi megformálása sem segít. Németh Judit viszont sokkal meggyőzőbb formában énekelt, mint az utóbbi időben bármikor: noha ő is vagy tíz évvel később kapta meg a szerepet, mint kellett volna, hangjának jelenlegi kondícióit jól ismerve a lehető legtöbbet hozza ki magából, vokálisan és színészileg egyaránt megbízható teljesítményt nyújtva.

Petur bán szerepe az eredeti verzióban szinte csak a bordalra korlátozódik; Haja Zsolt talán nem a megszokott - vagy inkább elvárt - őserővel, viszont a dal műfajához illő differenciáltsággal szólaltatta meg mindhárom strófát. Kelemen Zoltán inkább a szokásos típushoz áll közel: ez a Petur nem elégedetlenkedő értelmiségi, hanem valóban kicsit vidékies, kicsit darabos, de nemes tartással bíró, saját értékeit hitelesen képviselő békétlen. Vokális produkciója most meggyőzőbb, mint bármikor, amikor korábban e szerepben hallottam - a hang most egységesebb, s az alakítás egészében ezúttal a nagyság dimenziója is fel-felcsillan.

Ha Bánk bán baritonosítása esetében nem láttuk értelmét a változtatásnak, úgy Kováts Kolos Tiborca antitézise mindannak, amit a címszerep kapcsán kifejtettünk. A már erősen megkopott hang megrendítő szerepformálás közvetítőeszköze, s a néző csak hálás lehet azért, hogy az alakítás egyáltalán létrejöhetett, s hogy mi is szem- és fültanúi lehettünk. A másik Tiborc, Rácz István hosszú évek óta a legjobb formáját futja: intonációs hibái ezúttal bőven tűréshatáron belül maradnak, a voce most egységesen, szép színűen szól, a korábbi bántó hangerő-fitogtatásnak ezúttal nyoma sincs.

Ottóként Horváth István valósággal excellál: a két szereposztás összes énekeséé közül az ő vokális produkciója közelíti meg leginkább az ideá­list - lefegyverzően szép hangon, fölényes technikai tudással veszi birtokba a nyaktörő szólamot. Nem árt, ha tudatosítjuk, hogy ezt a szerepet Réti József hanglemezen rögzített tolmácsolása (1969!) óta senki sem szólaltatta meg ilyen meggyőzően. Balczó Péter, az első szereposztás Ottója számára a szerep szélsőségei túlzott megpróbáltatást jelentettek: az extrém csúcshangok rendre nem szólaltak meg előadásában, s ez ebből fakadó bizonytalanság aztán teljes szerepformálásán úrrá lett.

A király szólama dramaturgiai funkciójánál fogva a Nádasdy-változatban sem mondható jelentéktelennek, az eredetiben viszont terjedelme is jelentősen megnő: áriája egy felvonást záró strettával bővül.Bakonyi Marcellt nem először teszi ki a színház e számára megoldhatatlan szerepnek: nem csupán az a probléma, hogy sem az ária lassú részének legatóit, sem a stretta tempóját és csúcshangjait nem bírja, de üdítően fiatalos színpadi egyénisége élesen el is üt az érett asszonyként megjelenített Gertrúdétól. Káldi Kiss András esetében kisebb a szerep és a művész egyénisége közti karakterkülönbség, viszont még nagyobb a vokális meg nem felelés mértéke.

Biberach számára Erkel és Egressy a Nádasdyék által is megőrzött nyúlfarknyi jeleneteken túl egy egész duettet komponált, melyben kibontakozhat a figura nagyszabású kicsinyessége (ennek zenei anyagából alkották később Nádasdyék a Bánk-Petur-duettet). A baritonosítás következtében a kettős most két bariton között zajlik, ami hosszú távon nyilván nem bírható ki - meg is kurtítják alaposan, így aztán Biberach zenei és dramaturgiai értelemben is visszasüllyed abba a jelentéktelenségbe, ahová Nádasdyék száműzték. Pedig Geiger Lajosban színészileg, Cseh Antalban pedig ezen túlmenően vokálisan is benne rejlik a kibontakozás lehetősége - néhány megszólalásuk legalábbis erre látszik utalni. Talán lesz majd egyszer olyan előadás, amelyben ezt be is bizonyíthatják.

A kiváló énekkari produkció mellett hasonlóan színvonalas, bizonyos pillanatokban egyenesen revelatív a zenekari teljesítmény. Nem elsősorban pontossága kiemelkedő: mind a szeptember 9-i premieren, mind a 14-i előadáson akadtak olyan fésületlenségek, melyek több gyakorlással kiküszöbölhetőek lettek volna. Ám a pregnáns, sokszor egyenesen táncos karakterű ritmusok, melyeket Kocsár Balázs következetesen végigvitt a teljes mű előadása során, gyökeresen más oldalát mutatták meg a műnek a megszokott lirizáló előadásmód helyett.

Vidnyánszky Attila rendezése ellenben nem mutat gyökeresen más képet a műről, mint amit megszokhattunk - legfeljebb más vizuális és rendezői eszközökkel, no és az előző három operaházi Bánk bán-rendezésnél összehasonlíthatatlanul igényesebben teszi. A hajdani debreceni előadást átgondoltabbnak, letisztultabbnak éreztem - az összehasonlítás azért lehet jogos, mert a rendező sok mindent átmentett akkori megoldásai közül, amit azonban megváltoztatott, az nem vált feltétlenül előnyére az előadásnak. Így mindjárt a díszlet esetében, melynek egykor túl direkt szimbolikája helyett most általánosabb látványvilágot képzelt el Olekszandr Bilozub. A sötét oldalfalak és a közéjük fúródó átlátszó ék (mely éppúgy a merániak érzéketlen pusztítását van hivatva jelképezni, mint a sültként feltálalt csodaszarvas fokozatos elpusztítása) azonban meglehetősen diffúz teret képeznek, amit szinte lehetetlen normálisan bejátszani - szenvednek is a művészek a ki-bejárásokkal. Hasonlóképpen nem segíti az akadálytalan mozgást a színpad majdnem közepén álló útjelző tálba, melyen „Merán", „Gácsország" és hasonló feliratok jelzik a magyarság számára lehetséges utakat. A táblák aztán a cselekmény során fokozatosan kerülnek le a tartóoszlopról, mígnem Bánk egy exponált pillanatban, hazája sorsának és magánéleti drámájának végletes összekuszálódásakor kidönti azt - úgy tűnik, a magyarság számára nincs többé kiút, amint azt a végtelenül szomorú zárótabló is sugallja. Vagy ha mégis, úgy az a teljes lelki megtisztulás lehet csak - Árpád-házi Szent Erzsébet (a való életben II. András és Gertrúd lánya) alakjának megjelenését az előadás végén éppen ezért nem érzem erőszakolt rendezői üzenetnek, inkább csak egy lehetséges vízió megnyilatkozásának.

Szép megoldások (mint a halottak visszatérése a proszcéniumpáholyba, mely vélhetően nem A padlás című musicalre tett utalással - a halottaknak a Földön kell várakozniuk az őket elszállító révészre - kívánt kontinuitást teremteni a magyar zenés színpad e két jeles alkotása között, sokkal inkább a nemzeti sorsközösséget lett volna hivatott kifejezni) váltakoznak zenei szempontból elfogadhatatlanokkal (hogy lehetséges Biberach kivégzését Bánk és Melinda búcsúzenéjére időzíteni?): ez az egyenetlenség is okozza, hogy nem tudunk elégedettek lenni az új Bánk bán-produkcióval, s hogy nem vagyunk biztosak benne, hogy tenor címszereplővel maradéktalanul helyreáll majd a világ rendje. }

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.