A Lobgesang dicsérete

Mendelssohn szimfóniái új felvételen

Szerző: Eszes Kinga
Lapszám: 2017 október

Yannick Nézet-Séguin napjaink legfoglalkoztatottabb dirigenseinek egyike. A kanadai karmester amellett, hogy a Rotterdami Szimfonikusok és a Philadelphia Zenekar vezetője, és 2020-tól a New York-i Metropolitan zeneigazgatói posztját is betölti majd. Az Európai Kamarazenekarral a Deutsche Grammophonnál felvett közös lemezeik sora - a Schumann-szimfóniák és a Mozart-operasorozat eddigi három darabja után - idén Mendelssohn összes szimfóniájával bővült. Az európai reformáció 500. évfordulója előtt tisztelgő album a 2016-os párizsi Mendelssohn-fesztivál két koncertjét rögzíti.

Tekintve, hogy az összkiadások korát éljük, már Mendelssohnnak sem csupán a két legnépszerűbb - az Olasz és a Skót szimfóniáját - játsszák lemezre a zenekarok: a kétezres évektől kezdve több mint két tucat olyan felvételt találunk, melyen mind az öt szimfónia (pontosabban négy szimfónia és a Lobgesang) szerepel, és a korai vonósszimfóniákból is számos összkiadás jelent meg. A zeneszerző esetében a teljes szimfonikus œuvre elérhetővé tétele nemcsak a méltatlanul mellőzött szimfóniák megismerésére ad esélyt, hanem arra is lehetőséget nyújt, hogy az öt - egymással kevés közös vonást mutató - kompozíció heterogén együttesét szemlélve teljesebb képet kapjunk az életműről. A mendelssohni szimfonikus írásmód alakulásának tanulmányozását némileg megnehezíti a darabok számozása körüli zűrzavar (a keletkezésük szerint a sorrend 1., 5., 4., 2., 3. lenne), a szerző által eszközölt változtatásokból adódó variánsok problematikája, illetve az újabb Mendelssohn-összkiadásban (2009) nem is a szimfóniák, hanem a vokális alkotások között szereplő Lobgesang műfaji besorolásával kapcsolatos dilemma. A recenzió tárgyát képező olvasat ebből a szempontból kissé ellentmondásos képet mutat: Nézet-Séguin egyfelől szakít a hagyománnyal, és a Christopher Hogwood által közreadott kiadásból dirigál - így a felvételen a Reformáció szimfónia az eredeti, az 1832-es bemutató utáni húzásokat figyelmen kívül hagyó változatban szólal meg - , másfelől azonban az életműben a zeneszerző akarata ellenére szimfóniaként számon tartott op. 52 kapcsán nem megy szembe a tradícióval, és nem kardoskodik a „szimfonikus kantáta" megnevezés mellett.

A lemezeket hallgatva elsőként a hangfelvétel kiváló minősége tűnik fel: a rendkívül kiegyenlített, tiszta hangzásban a stúdióbeli munkára jellemző precizitás a koncertszituációból fakadó közvetlenséggel, spontaneitással ötvöződik. Emellett örömmel tapasztalhatjuk, hogy nem kell babrálnunk a hangerő-szabályozó gombbal: a befogadást nem nehezíti meg a klasszikus zenei felvételeknél gyakran tapasztalt, túl szélesre állított dinamikatartomány. Amellett, hogy a hangmérnökök remek munkát végeztek, úgy tűnik, az új koncertterem is kiváló felvételi helyszín: ez volt ugyanis az első alkalom, hogy a 2015 januárjában megnyitott Philharmonie nagytermében (la salle Boulez) egy teljes szimfonikus sorozatról készült hangfelvétel.

A produkcióval kapcsolatos másik, azonnal szembeszökő sajátosság a mendelssohni nyelvezethez kiválóan passzoló, üdítően friss, könnyed és áttetsző kamarazenekari hangzás, mely - a visszafogott vibrátóhasználattal párosulva - esélyt sem ad a nyomasztó dagályosságnak. Az album végére érve kifejezetten az a benyomása az embernek, hogy az előadók - feltételezhetően tudatosan - nem a két slágerszimfóniával kívánják learatni a babérokat, sőt, úgy tűnik, hogy a hallgatók érdeklődését inkább a három másik műre szeretnék irányítani. Jóllehet a Skót és az Olasz szimfónia is a legmagasabb színvonalon és kivételes igényességgel szólal meg, a sorozat legemlékezetesebb pillanatai mégsem e két kompozícióhoz kötődnek. A mindvégig remek formában játszó Európai Kamarazenekar előadásábanpáratlan élményt nyújt a zeneszerző 15 évesen komponált 1. szimfóniájának Menuetto tétele, melyben - a kissé vontatott és kevésbé légies trió után - a robusztus menüett-téma dramaturgiailag kiválóan felépített előkészítés után tér vissza.

A komponista életében az egyik legnépszerűbb műveként számon tartott, az utókor által azonban sokat kritizált - és napjainkban is igen ritkán műsorra tűzött - Lobgesang háromtételes zenekari sinfoniájában különösen az Allegretto melankolikus táncdallamának megformálása ragad magával: megkapó az a könnyed báj és hajlékonyság, amellyel a vonós és fúvós megszólalások váltják egymást, és amelyet a középrészben a fúvósok korálszerű anyagának merev ünnepélyessége sem képes megregulázni. A kilenctételes kantátarész is számos értékes részletet tartogat a hallgató számára. A darab egyik legfontosabb nyugvópontját képező, a szopránok duettjére és kórusra írt Ich harrete des Herrn tételben a két női hang - a sűrűbb vibrátójú, sötétebb tónusú Karina Gauvin (szoprán 1) és a tiszta, világos hangszínnel rendelkező Regula Mühlemann (szoprán 2) - kiválóan kiegészíti egymást, és a kezdetben csupán rövid kommentárokra szorítkozó, később azonban az énekeseket egyre sűrűbben körülfonó kórussal (RIAS Kamarakórus) is harmonikus egységet alkot. A Stricke des Todes hatten uns umfangen kezdetű tételben különösen drámai atmoszférát teremt a kínzó kérdést („Hüter, ist die Nacht bald hier?") megszállottan ismételgető, hangjában egyszerre rettegést és türelmetlenséget kifejező tenorista (Daniel Behle), aki aztán egy későbbi duettben (Drum sing' ich mit meinem Liede ewig dein Lob) lágyabb, lírai oldaláról is bemutatkozik.

A Lobgesanggal ellentétben a Reformáció szimfónia - melyre maga Mendelssohn csupán fiatalkori zsengéjeként tekintett, és csak az 1832-es bemutatón dirigálta - mára a hangversenytermek kedvelt darabja lett. Az öt kompozíció közül ez a szimfónia a felvétel legegységesebb képet mutató, legihletettebb produkciója. Varázslatos a nyitó tételben a fúvós fanfárral kontrasztáló, éteri finomsággal megformált drezdai ámen-motívum befelé forduló áhítata, az Allegro vivace könnyed derűje és az Andante visszafogott érzelmessége. Izgalmas, új színt hoz az eredeti verzióban a záró tételt megelőző fuvola recitativo beiktatása a műbe: a monumentális finálé kezdő korálja ezúttal nem teljes fegyverzetében, határozottan és némi távolságtartással lép elénk, hanem azáltal, hogy bepillantást nyerhetünk a megszületésébe - azaz tanúi lehetünk annak a lenyűgöző folyamatnak, amelyben egy magányos fuvolaszóló fokozatosan alakul a zárótétel középponti koráldallamává - az Ein feste Burg ist unser Gott megszólalása magától értetődővé válik, és közvetlenül hat. Ezért a csodáért cserébe a hallgató azt is elnézi Yannick Nézet-Séguinnek és együttesének, hogy az album két sikerszáma nem hoz katarzist. }

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.