MALINA JÁNOS, BOZÓ PÉTER, ESZES KINGA és VARGA ABIGÉL kritikái

Szerző:
Lapszám: 2017 október

{ MALINA JÁNOS

MÁV Szimfonikusok, Horti, Csányi

A Magyar Művészeti Akadémia székházának dísztermében a 200 éve született Arany János tiszteletére adott zenekari hangversenyt a MÁV Szimfonikus Zenekar, Csányi Valéria vezényletével. A műsoron két érdekes szerző: Mihalovich Ödön és Weiner Leó művei szerepeltek: négy darab, illetve műrészlet, amelyek egy kivételével közvetlenül kapcsolódtak Arany Toldi-ciklusához.

Bár a két igen különböző súlyú zeneszerzőről van szó, közös kettejükben, hogy munkásságuk legjelentősebb, kiemelkedő oldala nem a komponálás volt. Mihalovich nem csupán Liszt rendkívül sikeres utódja volt a Zeneakadémia élén évtizedeken keresztül, de már azt megelőzően is rengeteget tett az egész magyar zeneoktatás felemeléséért és megreformálásáért. Különös tiszteletet érdemel azért is, hogy jóllehet a 20. század kezdetének radikálisan új zenei irányzatai végtelenül távol estek személyes zenei világától, minden támogatást megadott a hatvan éves kora táján induló nagy tehetségeknek: Dohnányinak, Bartóknak, Kodálynak és Weinernek. Maga Weiner pedig, rendkívül biztató kezdés után, inkább egy-két kiemelkedő alkotása, mint egész életműve révén került bele a 20. század magyar kánonjába; kamarazene-tanárként azonban a század egyik ikonikus alakjává, nemzedékek meghatározó mesterévé vált.

Mihalovichtól a Toldi szerelme című, átdolgozott formájában 1895-ben bemutatott opera két részletét hallhattuk. A darab nyitánya a maga dús hangszerelésű hömpölygésével, expresszív harmóniáival igazolta a közhelyet, hogy Mihalovich Wagner bűvkörében alkotott; ám itt mintha hiányzott volna ennek a hömpölygésnek a katarzishoz vezető, világos iránya. Izgalmasabb volt egy vokális részlet, Piroska imája, amelyben szólistaként Horti Lilla működött közre. Ez, jóllehet nélkülözte az áriaszerű zártságot, érzelileg-dramaturgiailag mégis jól fel volt építve. A stiláris izgalmat az jelentette, hogy a mindenfajta magyar koloritot kerülő, későromantikus zenei nyelv kifogástalan magyar prozódiával párosult, s így valami olyan, nemlétezőnek hitt magyar operai dialektusra csodálkozhattunk rá, amely radikálisan különbözik mind Ruzitska és Erkel olaszos-magyaros, de prozódiailag kezdetleges, mind Buttykay és Kacsoh hígabb, mind pedig Bartók és Kodály valóságosan magyar zenei világától. Igaz, hogy a hangilag, az intonáció és a kifejezés biztonságával egyaránt kitűnő benyomást tevő fiatal szopránénekesnőnek, Horti Lillának a szöveg érthetősége nem volt a legnagyobb erénye, ez azonban nagyrészt betudható kedvezőtlen, szinte a zenekarba bepréselt elhelyezkedésének és a hangszerelés meglehetős vastagságának: amikor a rézfúvósok elhallgattak – sajnos, elég ritkán –, azonnal lényegesen javultak az arányok és a szövegérthetőség.

A szünet előtt, mintegy intermezzoképpen, Weiner Leó op. 3-as – eredetileg kiszenekarra komponált – Szerenádja szólalt meg, ez az egészen fiatalkori, 1906-os kompozíció, amely szinte egykorú Bartók két korai zenekari szvitjével, s egy sor díjat és kitüntetést hozott frissen végzett szerzője számára. A négytételes darab mai füllel hallgatva figyelemreméltó színeket, karaktereket tartalmazó, színvonalas zsengének tűnik fel szerzője érett és sikeres darabjaihoz képest. A verbunkos-hangvételű nyitótétel fiatalosan lendületes, a játékos második tétel megelőlegezi Weiner későbbi, csípős-fűszeres ízeit, míg az ezt követő, klarinétszólós pusztai idill éppenséggel Kodály zenekari műveinek egy-egy szívmelengető pillanatát előlegezi meg.

A zenekar mindezt megbízható precizitással tolmácsolta; ez jelentős részben a partitúrát jól értő és ismerő, világosan és pontosan vezénylő Csányi Valériának volt köszönhető, aki azonban eközben mintha érzelmileg indifferens maradt volna, a zenészekre és magára a partitúrára bízva a zene emocionális oldalát.

A hangverseny második fele valódi zenei kuriózumot hozott. Megszólalt Weiner 1952-ben komponált Toldi című szimfonikus költeménye (op. 43), amely korábban mindössze egyetlen alkalommal hangzott fel, nem sokkal keletkezése után, Ferencsik János vezényletével. A mű alcíme „Tizenkét zenekari kép”, s ezek a képek a hősköltemény 12 énekének felelnek meg, hol különálló, hol megállás nélkül egymáshoz kapcsolódó tételek formájában. A közönség Arany szövegét a kivetítőn olvashatta, s ez nagyon jó fogódzót jelentett, ugyanis – és talán ez a kompozíciót követő érdektelenség magyarázata – Weiner olyan szorosan, részletesen követi, illusztrálja a szöveget, hogy a zene végső soron puszta illusztráció marad, s a szöveg nélkül alaktalanná, úgyszólván hallgathatatlanná válik, minden kiváló kompozíciós részletmunka ellenére. Az előadók mindenestre sikeresen tettek meg minden tőlük telhetőt azért, hogy legalább ez a kompozíciós részletmunka kidomborodjon és élvezhetővé váljon. Szeptember 17. – Pesti Vigadó. Rendező: MMA, Pesti Vigadó }


{ bozó péter

Rádiózenekar, Shima, Kovács János

Üzenetek 1788-ból ‒ ezt a címet kapta az a hangverseny, amelyre szeptember 14-én este került sor a Zeneakadémia Nagytermében. A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara, amely nyaranta a Bayreuthi Ünnepi Játékok együttesének szerepét tölti be Budapesten, ezúttal a Salzburgi Mozarteum Zenekarát helyettesítette: csupa Mozart-darabot játszottak ‒ az utolsó két szimfóniát (K.550 g-moll, K. 551 C-dúr), és az utolsó zongoraversenyt (K. 595 B-dúr).

Itt mindjárt egy kis kitérőt kell tennem. Mit üzen egy ilyen címadás, mit üzen a darabok kiválasztása? Az olvasó a sok „utolsó” szót látva esetleg arra gondolhatna, hogy olyasféle művekről van szó, amelyek a zeneszerző valamiféle hattyúdalát, élettől való búcsúzását fejezik ki ‒ annál is inkább, mivel a szimfóniák egyike moll hangnemű, ráadásul a B-dúr koncert nyitótételében is többször találkozunk váratlan mollba fordulással, nápolyi akkorddal, és így tovább. Holott szó sincs hattyúdalról ‒ aki hallott már hattyút életében, az egyébként is tudja, milyen illúzióromboló hangú állat. Épp ezért nagyon fontosnak és szerencsésnek tartom, hogy a címbe bekerült az 1788-as évszám. Hiszen aki valamennyire is tisztában van Mozart életrajzi adataival, tudhatja, hogy 1788-ban még három év ‒ három igen termékeny év ‒ volt hátra életéből.

Hozzá kell tennem, hogy a szóban forgó művek kronológiája azért nem olyan egyértelmű, mint amilyennek első ránézésre látszik. A B-dúr zongoraversenyt például régebben 1791-re keltezték, mivel Mozart valóban 1791. január 5-én írta be műveinek saját maga vezette jegyzékébe, és a mű bemutatója is ebben az évben zajlott le. Aztán jött Alan Tyson, a zeneszerző kéziratainak kutatója, és kiderítette, hogy azt a fajta kottapapírt, amelyre a versenymű íródott, a komponista már 1788-tól használta, ezért szerepel az angol Grove-lexikon legújabb kiadásának Mozart-műjegyzékében a mű úgy, mint amelyet szerzője talán már 1788-ban megkezdett. Persze tegyük hozzá, hogy a kottapapírból nem következik szükségszerűen 1788-as kompozíciós dátum: elképzelhető hogy Mozart 1789-ben, vagy 1790-ben látott neki a darabnak, és akadnak is olyan kutatók, akik más dátumot javasolnak. A Sehnsucht nach dem Frühlinge (Vágyódás a tavasz után) című Overbeck-vers megzenésítését, melynek dallama a zárótétel rondótémájának közeli rokona, 1791. január 14-re keltezte a zeneszerző. A g-moll szimfóniát ugyan valóban 1788. július 25-i dátummal jegyezte be Mozart az említett katalógusba ‒ csakhogy a dátum a mű korábbi megfogalmazására vonatkozik. Hogy a revideált hangszerelésű, klarinétokkal kiegészített verzió pontosan mikori, nem tudni ‒ márpedig a mostani hangversenyen ez a változat volt hallható. Nagyon örültem neki, hogy ezt játszották, hiszen ha lehet, még szebb, mint a korábbi verzió. Mindenesetre egyáltalán nem olyan biztos, hogy az est műsorán szereplő mindhárom darab 1788-ban keletkezett.

Az viszont egészen biztos, hogy a zongoraverseny szólistája, Primavera Shima által ráadásként előadott két darab, Stravinsky Tűzmadár balettjének részlete (Kascsej király alattvalóinak pokoli tánca) és Schumann op. 28 no. 2-es Fisz-dúr románca nem 1788-as kompozíció. A két darab közül számomra a románc előadása tűnt meggyőzőbbnek; a Stravinsky-részlet Guido Agosti által készített átirata is mutatós volt, de talán lehetett volna még pokolibb. Shima a Mozart-koncertből is a lassú tételt adta elő a legszebben. A nyitótétel és a záró szonátarondó, bár tisztességesen el volt játszva, ám összességében kissé súlytalannak, karakter nélkülinek tűnt előadásában.

Mindez egyáltalán nem mondható el a Rádiózenekar játékáról, amely kitűnő volt, mind a két szimfóniában, mind pedig a zongoraverseny kísérőjeként. Kovács János karmesteri pálcája alatt igazán életvidám, spontán és precíz Mozart-interpretációval szolgáltak. Különösen tetszett a Jupiter-szimfónia kontrapunktos zárótételének előadása ‒ üdítően tempósan, jóleső vadsággal játszották. Úgyhogy a koncert végén azzal távoztam a nagyteremből: a hallgató szempontjából végső soron nem is olyan fontos, pontosan hányban keletkeztek ezek a darabok, a lényeg, hogy ma is meghallgathatjuk őket, méghozzá ilyen remek előadásban. Szeptember 14. – Zeneakadémia. Rendező: a Magyar Rádió Zenei Együttesei }


{ ESZES KINGA

Fesztiválzenekar / kakaókoncert

Igazán nem lehet okuk panaszra azoknak a budapesti szülőknek, akik gyermekeiket koncertre, ismeretterjesztő előadásra, vagy egyéb zenei rendezvényre szeretnék vinni: a fővárosban hatalmas a kínálat az ifjúsági programokból. Az iskolák és egyéb intézmények mellett számos zenekar is részt vesz az ilyen típusú események szervezésében – ezek között is élen jár a Budapesti FesztiválzenekarFischer Iván és együttese változatos, gondosan felépített zenei nevelési programja többféle módon is igyekszik a fiatalok számára maradandó élményt adni, és missziójuk, hogy ezeket a beavatásszerű klasszikus zenei produkciókat ne csak a budapesti, tehetősebb családok, hanem a hátrányos helyzetű, vidéki hallgatók számára is hozzáférhetővé tegyék. Az általuk felkínált számos program – mint a Hangszerkóstoló, a Zenevár, a közösségteremtő TérTáncKoncert és a próbalátogatások – közül a legrégebbi a Kakaókoncert.

A több mint két évtizedes múltra visszatekintő sorozatot a szervezők „otthonos, mesélős, interaktív” koncertként írják le, az utóbbi két jelző azonban kevésbé volt jellemző az általam hallott, szezonnyitó előadásra. Egy régebbi interjúból (Aradi Péter: A zene titkai. Gyerekkoncertek Budapesten; Muzsika, 1998 február) kiderül, hogy a Kakaókoncertek műsorának „fésületlensége”, vagyis az egységes tematikáról való lemondás tudatos döntés eredménye: Fischer szerint a gyerekek befogadóképességét nem szabad túlértékelni, elég, ha új zenékkel, hangszerekkel ismerkednek, és kicsit megtanulnak zenét hallgatni. Később viszont épp azt a – saját gyermekeinél tapasztalt – jelenséget emeli ki, hogy bizony szükség van némi fogódzóra, plusz információra ahhoz, hogy a gyerekek elsajátítsák, hogy hogyan kell a zenére figyelni. A koncert legfőbb tanulsága éppen ebből az ellentmondásból fakadt: míg a 3-6 éves gyerekeknek valóban elég, ha megtanulják, mikor tapsoljanak és mikor ne, a kakaókoncertek célcsoportjaként megjelölt 5 és 12 év közöttiek azonban – az egy-egy mondatos felkonferáláson túl – kaphattak volna több támpontot a zenehallgatáshoz. Nyilván nem adatokkal terhelt műismertetőre gondolok, de a nagyobbacskákra a kis és nagy kürt, vagy éppen a pergődobok vastagságának összehasonlításánál több megfigyelnivalót is bízhatott volna a karmester. Arról sem vagyok meggyőződve, hogy az egy témára felfűzött – vagy legalábbis a művek között kapcsolódási pontokat kínáló – műsor a kisebbeknél megnehezítette volna a befogadást, sőt, a figyelem fenntartását inkább elősegíti az ilyen típusú összetartó erő. Természetes, hogy a Kakaókoncertek felépítése az évek során bizonyos mértékig változott, a mostani tapasztalataim alapján azt gyanítom, hogy – a zenészek továbbra is lelkes és magas színvonalú közreműködése mellett – az előadások mesélős, interaktív jellege az évek során igencsak megkopott. Feltételezésem szerint a Fesztiválzenekar rendkívül szerteágazó, aktív társadalmi szerepvállalásra törekvő tevékenysége egyszerűen nem teszi lehetővé, hogy Fischer Iván és muzsikustársai ennél több energiát fektessenek ebbe a sorozatba. Persze a koncert láthatóan így is nagy élményt nyújtott a családok számára, hiszen a rövid darabokból álló, sokféle hangszert és zenei stílust felvonultató, színes műsor kiváló előadásban hangzott el, és Fischer is kedves közvetlenséggel szólt a gyerekekhez.

Az Oláh Gyöngyvér (hegedű) és Reinhardt Nikoletta (brácsa) előadásában elsőként felcsendülő, szenvedélyes tangót (Gardel: Melodía de arrabal) a karmester felszabadult mókázása tette különlegessé: a kissé bizarr jelenetben Fischer egy – a közönség elől bujkáló – képzeletbeli táncost próbált megtáncoltatni. A zongora alól kikandikáló fából készült műlábbal lejtett, mulatságos – és egyúttal kevésbé gyerekeknek való asszociációkat keltő – tánc alapján a hallgató arra számított, hogy a dirigens a továbbiakban is aktív résztvevője lesz a zeneszámoknak. Csalódottan vettük azonban tudomásul, hogy a későbbiekben már csak egyetlen darabban, Hindemith Anekdoták rádióra című kompozíciójának 3. tételében működött közre: az általa rádión „kikeresett” és elindított művet folytatták élőben a zenészek – Ács Ákos (klarinét), Póti Tamás (trombita), Asztalos Bence (hegedű), Lévai László (nagybőgő), Ivanyickaja Irina (zongora). A színes zenei kavalkádban hallhattunk még egy – nem a könnyen emészthető, táncolható fajtából való – keringőt Dvořáktól (Nagy Gabriella, Bodó Antónia – hegedű, Juhász Barna – brácsa, Mód Orsolya – cselló), Baldassari minikürtre és zongorára komponált szonátájának két tételét (Szőke Zoltán – kürt,Sarkadi Katalin – zongora), Popper g-moll mazurkáját (Szabó Péter – cselló, Lénárt Ágota – zongora), Daiya Hamaguchi négy dobra komponált, lenyűgözően virtuóz darabját, és – kissé meglepő módon – magyarlapádi muzsikát három nagyon édes, de parlando helyett az óvodai közös verselésre jellemző elnyújott szótagolással éneklő kisgyerekkel (Kádár István – hegedű, Szabó András – kontra, Fejérvári Zsolt – bőgő, Szabó Csongor, Erzsébet, Sebestyén – ének). Bár a Kakaókoncert ebben a formában is nagyon jól működik és sikeres, kevesebb zeneszámmal és több mesével, játékos feladattal talán a futkározó, hangosan cseverésző gyerekek figyelmét is jobban le lehetne kötni. – Szeptember 17. – BFZ Próbaterme. Rendezte: BFZ }


{ VARGA ABIGÉL

Kožená, Private Musicke, Compañía de Flamenco

Kontrasztok és végletek kombinációi szerepeltek az Európai hidak koncertsorozat első programján. Barokk kompozíciók a spanyol 17. századi zeneszerzők megfogalmazásában és a tradícióból mindennapi kultúrává vált flamenco-zene összetalálkoztatása egy estén – merész vállalkozás. Ugyanakkor a benne rejlő kihívás elegendő inspirációt nyújt a megvalósításhoz. A feladatra vállalkozó művészek profizmusa vitathatatlan – Magdalena Kožená, a historikus zene és a barokk énekműfajok rendszeres előadóművésze, a régizenét híven megformáló és újraépítő Private Musicke együttes, valamint Antonio El Pipa és a Compañía de Flamenco csoport, a spanyol tradíciók vérbeli hordozói garanciaként szolgáltak a sikeres megvalósításra. Nem meglepő, hogy igen szép számban telt meg érdeklődőkkel a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem.

A műsort Magdalena Kožená és Pierre Pitzl, a Private Musicke művészeti vezetője közösen állították össze. Együttműködésük nem előzmény nélküli; egy olasz barokk dalokat feldolgozó album és számos sikeres koncert eddigi munkájuk gyümölcse. Harmonikus elképzeléseiknek, előadói rutinjuknak köszönhetően mívesen megszerkesztett műsor alakult ki. A diszkrét élénkséggel vibráló, gyors kompozíciók és a lágy melankóliában gazdag lassú művek váltakozása mögött precíz dramaturgiai elképzelést lehetett érezni. A gitár dominanciája már a 17. századi spanyol zenében is jellegzetes elem volt, így a barokk műfaj spanyol formája sem nélkülözhette. A pengetős hangszerek intim hangzásélménye és a tradicionális régizenei elemek elegye más perspektívából világította meg a barokk közeget. A műsorban szereplő szerzők – José Marín, Serqueire de Lima, Santiago de Murcia, Juan José Alba, Juan Hidalgo, Sebastian Durón, José Martínez de Arce – mesterei voltak koruk hangszeres repertoárjának, szinte mindegyikük játszott gitáron vagy hárfán. E tradíció jegyében állította össze Pitzl és a Private Musicke a kompozíciók hangszerelési metódusát. Finom érzékenységgel építkeztek a művek harmóniai alappilléreiből, törékeny varázsosság ölelt át minden megszólalást. A viola de gamba pulzáló pizzicato basszusai, a theorba és a spanyol hárfa simogató szimbiózisa, az ütőhangszerek parányi szikrázásai és nem utolsó sorban a barokk gitár egyidejűleg nyújtotta szóló és kíséret éteri hangzásélményét. Bár az énekszólam minden dalban prioritást élvezett, az együttes és az énekesnő megszólalása dinamikailag arányban állt egymással. Kožená fáradhatatlan átéléssel szerepelt egész este, barokk zene iránti szenvedélyét leplezetlenül belevitte előadásába. Előadói attitűdje egyszerre visszafogott és érzelmekben gazdag. Személyisége nem követeli meg, hogy a dús bel canto elemekben sziporkázzon, ugyanakkor hangja többirányú megformáltsága miatt kilép a szigorú értelemben vett barokk énekmód fegyelmezettségéből; tökéletes előadó a spanyol barokk zene pódiumán, mely a diszkréció és szenvedély kvintesszenciája.

A hangverseny másik főszereplő csoportját a Compañía de Flamenco és Antonio el Pipa alkották. A két gitárosból és három énekesnőből álló flamenco-együttes őszinte szívvel és tudással vezette be a közönséget kultúrájukba. Tanulságos volt látni az előadók könnyed profizmusát, mintha flamenco zenét énekelni és táncolni mindennapjaik állandó része volna.

A program alcíme, Szerelem: menny és pokol. Bár az előadást megelőző pódiumbeszélgetésen Antonio El Pipa úgy fogalmazott, Kožená lesz a menny képviselője és ő a poklot jeleníti meg, ráadásul a flamenco alkotóelemeként emlegetett, lábdobogásokat, tapsokat és közbekiáltásokat tartalmazó jaleo jelentése magában hordozza a „pokol emelkedését”, hangulatvilága mégsem tükrözte azt az elítélendő, zsigeri romlottságot, amit pokolként lehetne definiálni. A Compañía de Flamenco zenéje és El Pipa tánca történetet mesélt el, az elmúlt korok hosszú és sokszor fájdalmas emlékeit. Ugyan a harsány, bohém megnyilvánulások szerves részét képezték teljes egészének, mégsem kaptak akkora hangsúlyt, hogy az eredendő rosszal azonosuljanak.

Izgalmas vállalkozásnak ígérkezett a kidolgozott sorrendű spanyol barokk dalok közé a flamenco énekek beillesztése. Minden megoldásra hallhattunk példát – a lassú, fokozatos átvezetések szépen nyitottak ajtót a két irányzat között, melyek jóleső udvariassággal tessékelték be egymást, kikerülve a crossover csábítását. Többször dinamikai fortélyokkal kapcsolódtak össze; a flamenco gitárok az instrumentális barokk darabok tetőpontján, fokozatos erősítés részeként csatlakoztak be, majd átvették a főszerepet, alig érezhető hangzási különbséggel. A barokk ütőhangszerek hasonlóan észrevétlenül kapcsolódtak a flamenco énekesek tapsjátékához, csettintéseihez. Nagy élmény volt felfedezni, hogy bár Magdalena Kožená személye jelentette az egyedüli közös pontot, mégis több példát hallhattunk olyan összjátékra, mely nem az énekesnő és a csoportok között alakult ki, hanem a két, korábban azonos produkcióban nem szerepelő együttes összefogásában. Átélhettünk olyan lenyűgöző pillanatokat is, amikor Kožená éneke vezette rá fülünket a flamenco atmoszférájára. Lelkesítő élmény volt hallani Juan Hidalgo Esperar, sentir, morir című darabjának végén, ahogy a Compaña de Flamenco énekesnői bekapcsolódtak a refrén soraiba.

Kevésbé sikeres megoldásnak éreztem a nyitóképet, melyben El Pipa zene nélkül, tánccal próbálta életre kelteni a széken ülő, magába forduló Koženát. A csendes, álomba merült állapot után José Marín No piense Menguilla ya című dinamikus éneke váratlanul robbant be, s az átmenet túl korán ért célba. Érthető volt a kontrasztos szándék, a halál és a feltámadást követő élénk életkedv kifejezése, a feltámadás okát és menetét azonban nem éreztem meggyőzőnek. Hasonlóképp nehézséget okozott átvezetés nélkül visszatérni a barokk világba a flamenco szekció első játéka után, a tapsvihart követő hirtelen továbblépés nem oldotta meg a két ellentétes kultúra közti átmenetet. A műsor második részében a dramaturgiai ív gördülékenyen, párhuzamban haladt előre a spanyol barokk dalok és a flamenco szakaszok között. Az előadást megkoronázó közös zenélés mellett Kožená és El Pipa nagy sikerű táncduettel lepte meg a közönséget. Szeptember 17. – Müpa. Rendező: Müpa }

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.