A világ négy sarka téglagesztusban hólyagozva

Az Új Magyar Zenei Fórum zeneszerzőverseny nagyzenekari döntőjéről

Szerző: Kovács Sándor
Lapszám: 2017 november

A nagytiszteletű zsűri meghozta döntését a zenekari művek döntője után - alább olvashatják. Véleményem erről „a világ négy sarkát hólyagozza vízszintes téglagesztusban" (© by Kassák, azazhogy Kassák nevében Karinthy). Röviden és velősen: no comment. Maximálisan egyetértek, de maximálisan egyetértettem volna akkor is, ha másként alakul. Lehet közös nevezőt találni ennyire különböző művek között? Nagy együttes, no igen, a kiírás szerint max. 56 tagból (hogy miért épp ennyi? forradalmi szám? hűvösvölgyi villamos? valaki felvilágosíthatna). Kötődés Kodályhoz, no igen, évforduló. Ki így, ki úgy teljesítette, ki sehogy - vagy fogalmazzunk óvatosabban: alig - de azért bejutott a döntőbe. Elképzelem a 19. századi zsűrit, amint mérlegel, vajh' Berlioz Fantasztikusa a jobb, vagy a Schumann nevű pályázóé, esetleg Mendelssohnt illetné mégis a kitüntetés? Pedig ez esetben legalább a műfaj többé-kevésbé azonos. Most almát körtével, azazhogy inkább avokádóval meg hagymával kellett összemérni, azon az alapon, hogy ennivaló ez is, az is.

Horváth Balázs műve szólalt meg a döntőben először. Nem tőle várom a huszonegyedik század Nibelung-ciklusát vagy Goldberg-variációit (hogy magam is tökéletesen összemérhetetlen műveket említsek), de kétségkívül igen fantáziadús és az új zenei irányzatokban tájékozott szerző. Emlékszem, milyen kitűnő előadást tartott a Zeneakadémián a spektrálzenéről (Tristan Murail és társai). Most megint egy viszonylag új trenddel hozakodott elő (Plunderphonic intermezzi). „Plunder" - így a varázsszó. Eltulajdonítást jelent, ha finoman akarok fogalmazni. Régi ötletek, motívumok, dallamok birtokbavételét. Persze az elv cseppet sem új: Igor Stravinsky mesélhetne egyet s mást (hogy a reneszánsz paródiagyakorlatot meg se említsem). Az új az, hogy immár angol neve van. Ettől persze meg kell neszelnünk. Ha valamit angolul is elneveznek, akkor az csakis roppant fontos újdonság lehet. Vajda János a Leonce és Lénában, vagy a Karnyónéban még nem ángliusul hívta - csak éppen igen ügyesen csinálta (emlékezzenek csak a Karnyóné fenomenális nagyjelentére a Purcell-féle basszussal és felette a koloratúrákkal). Horváth Balázs sem ügyetlen, meg kell hagyni. A Kodály-féle Intermezzo dallama mindig hatásosan bújik elő a teljesen másféle zenei szövet alól. Az is érdekes, ahogy szerzőnk - Becze Szilvia kérdéseire elmondott rövid ismertetője szerint - a disc jockey-k sajátos keverés-technikáját utánozza: nevezetesen azt, hogy az egyik fajta zenei anyag átmegy a másikba, olykor drámai lassítások, glissandoszerű hatások közepette, olykor teljesen váratlanul. Rokonszenves a késő hatvanas-hetvenes évek termésére jellemző, egyes szerzőknél még további évtizedekre megmaradó, bánatosan lírizáló önkifejezés, illetve világmegváltó fontoskodás hiánya, az ötletesség, a hangszerelési profizmus.

Tornyai Péter ugyancsak komolyan vette a kiírásnak azt a részét, hogy a pályaműnek valamilyen módon Kodály életművéhez kell kötődnie. Chorus sturnorum című darabja alapjául az úgynevezett „páva"-dallamot választotta. Azt a melódiát, amelyet ugyan meglehetősen későn gyűjtöttek Somogy megyében (1936-ban, vagyis jó három évtizeddel Bartók és Kodály gyűjtőmunkájának megindulása után Seemayer Vilmos rögzítette fonográfra Surdon), de amely mégis emblematikus példájává vált az ún. „régi" stílusú melódiáknak. A korabeli magyar népzenetudomány (és itt persze elsősorban Kodályt és Bartókot kell említenünk) ugyanis meg volt győződve róla, hogy a magyar néphagyomány legősibb részét a tisztán pentaton és ereszkedő jellegű dallamok képviselik. Túl sok szép példa azonban erre nem akadt. A somogyi felfedezés tehát kapóra jöhetett Kodálynak, aki éppen erre a dallamra írta variációit (s tegyük rögtön hozzá, Vargyas példatárában sem véletlenül ez kapta az 1-es számot). Tornyait nem karaktervariációkra ihlette a melódia: inkább alapsejtként használta fel, olyan sejtként, amely torzul, tágul, szűkül, megváltoztatja hangközeit, de mégis érezni, hogy ez a megjelenési forma is „ő". Hangnyalábok alakulnak ki a motívum különféle formáinak együtteséből. A jó öreg motivikus-fejlesztéses forma Beethoven, vagy inkább Adolf Bernhard Marx Kompositionslehréje nyomán, mondhatnánk. De tévednénk. Tornyai nem a régi recept szerint főz. Már csak azért sem, mert egy másik ötletet is bevet. A darab elhangzását megelőző beszélgetés során a seregélycsapatot hozta fel példának, s erre utal a cím is (sturnus = seregély). Távolról sok fekete pont, sűrűn, olyan, mintha egyetlen nagy lény volna, amely mindig új alakot vált az égen, néha elnyúlik, néha egészen körszerű (mellesleg szólva: a halrajok is ilyenek). Hangok vibráló sokaságával ugyancsak teremhető hasonló látvány, azazhogy pontosabban „hallvány". Xenakis juthat eszünkbe. Az ő zenéje mindeddig valamiért nemigen ragadta meg a magyar zeneszerzők fantáziáját. Különösen szépnek találtam a kompozíció a befejezését. A „páva" megint egyszer eredeti formájában szólalt meg, de szétfoszlott, utolsó hangjait már csak ütőkoppanások jelezték. Valahogy így néz ki a gyümölcs is a seregélyinvázió után. Fele lecsípve, kilyukasztva.

Brandenburg Ádám érdekes módon francia nyelvű címet adott pályaművének: Prières nocturnes. Esti, éjjeli imát jelent, többes számban (ámbár a franciában az ilyen címbeli többesek inkább magát a fogalmat jelentik, nem több darabot valamiből, lásd Les Préludes). Mindez kicsit elgondolkodtatott a címadásokról. Van a nyelveknek valőrjük. Liszt transzcendens etűdjeinek többsége francia feliratot visel, de akad azért Wilde Jagd is, meg Ricordanza. Ligeti etűdjeinek címei is tanulságosak ebből a szempontból. Pár évtizede szörnyszülött félgörög-ál-latin pszeudo-szavak divatoztak. Ma az angol a módi (lásd erről a fentebb már mondottakat). Ehhez képest a francia mintha állásfoglalást sugallna, legalább annyiban, hogy a szerző nem az általános trendet igyekszik követni. És nyilván nem véletlenül nem Nachtgebetet ír. Ugyanakkor az estéli imában van valami kellemetlenül érzelgős. Dédanyáink agyonnyűtt zongoradarabja, A Szűz imája sejlik fel. Megvallom, tartottam attól, hogy picit cukros meditációt kell hallgatnom jó negyed óráig, jobb esetben debussys (kodályos?) mártással. Mellesleg szólva magából a köldöknéző meditálásból is elegem van már. Volt idő, amikor jólesett, fontosnak látszott, ez az idő azonban elmúlt. Szerencsére a kezdeti aggodalmaimat a zene hamar eloszlatta. Cseppet sem tűnt révülten áhítatosnak, és nem maradt meg egyetlen hangulatnál. Egészen drámai pillanatok is akadtak benne - a komponista végig fenn tudta tartani az érdeklődést. Mindazonáltal erről a műről maradt bennem a legkevésbé éles emlék.

  

Brandenburg Ádám a Zeneakadémia Tanévnyitóján

- Felvégi Andrea felvétele/Zeneakadémia 

Annál élesebben emlékszem viszont Magda Dávid kompozíciójára. A cím - ezt is megértük! - magyar: Egy leukémiás lány emlékére. Noch dazu a mű programzene. Mindebből máris látszik, hogy a komponista nem tagja a zeneszerző céhnek. Vagy legalábbis nem a belső köröknek. Ott ugyanis a programzene valamiféle elítélendő ócskaságnak, perverziónak számít. A vita Liszt szimfonikus költeményei óta tart. Nem hozakodom most elő Hanslickkal (aki persze roppant okos ember volt, igen szellemesen írt), és semmiképp sem akarom azt a látszatot kelteni, hogy magam a programműfajok elszánt híve volnék. Ellenkezőleg. Bosszant, ha egy zenemű zenei logikátlanságait a programmal vélik magyarázni. Bosszant a legtöbb program, hiszen majd mindenkor általánosságokról van szó, amit a jó zene szavak nélkül is érzékeltetni tud. Vagy színtiszta nacionalizmusról (mi vagyunk a jók, az ellenfél az ördög, de néhány szűkített szeptim és tremoló árán legyőzzük, jöhet a trombita meg a cintányér). Viszont elgondolkodom például Berg Hegedűversenyén. Úgy gondolom, jobban értjük, ha tudjuk a hátterét (és nem csupán Manonra célzok). Nem hiszem, hogy baj lenne, ha a zene „szól valamiről", amit, ha dadogva is, de körül lehet írni szavakkal. Ne nevezzük programnak, nevezzük roppant korszerűen narratívának. A konkrét műre térve: benne van a születés, a sors, a szenvedés, a tragikus vég. A kezdet - bocsánat a profán hasonlatért - kicsit olyan, mint a Taurus villanymozdony (470-es sorozat) bemelegedése. Az ugyanis, ha bekapcsolják, szabályos dúr skálát dúdol fölfelé. Itt egy felfelé haladó hangnyalábot hallottunk. Hamarosan megjelent az egyik alaptéma: magyar népdal, amelyet Kodály vett fonográfra Gyergyószentmiklóson, 1910-ben. „Sirass, édesanyám..." Egyike a legszebb magyar népdaloknak. Feltűnt a távoli allúzió a Fából faragott C-tonalitású bevezetőjére. Akadt küzdelmes fugato, korálszerű ének, világosan appercipiálható repríz, siratódallam. És a vég. Az alig-lét olykor már csak pislákoló, néha felparázsló zenéje. Én kifejezőnek és meghatónak tartottam.

Egy rövid összegzés még papírra kívánkozik. Nagy örömömre szolgált, hogy a pályázat lehetővé tette viszonylag fiatal zeneszerzőknek, hogy zenekarra írjanak. Évtizedeken át örökké csak kamaradarabok, esetleg kórusművek születtek, hébe-hóba operák mellett. Ám ez utóbbiakat inkább a befutott alkotók írják. Hálás köszönet illeti az Új Magyar Zenei Fórum zeneszerzőversenyének meghirdetőit, pártolóit és szervezőit (nevezzük néven, ha rövidítve is: BMC, Müpa). No és elsősorban az Óbudai Danubia Zenekart. Úgy éreztem, lelkesen vállalták és színvonalasan teljesítették Hámori Máté irányításával a nem könnyű feladatot. Október 10. - Müpa. Rendező: CAFe, Müpa }

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.