ESZES KINGA, MONA DÁNIEL és MALINA JÁNOS kritikái

Szerző:
Lapszám: 2018 december

{ ESZES KINGA


A Forradalom és Romantika Zenekara, Monteverdi Kórus, Winters, Hallenberg, Montvidas, Buratto, Gardiner


Igazán szerencsésnek mondhatja magát a hazai közönség, hiszen Sir John Eliot Gardiner idén két alkalommal is tiszteletét tette nálunk: májusban az Angol Barokk Szólisták és a Monteverdi Kórus élén Bach-kantátákkal lépett színpadra, őszi turnéjának budapesti állomásán pedig kiváló kórusával és A Forradalom és Romantika Zenekarával Verdi Requiemjét adta elő. Szerencsés véletlen, hogy ez utóbbi egyúttal a Müpa hagyományosan Mindenszentek, vagy az azt követő Halottak napján felcsendülő gyászmise-sorozatával is egybeesett, így kétszeres örömöt jelentett a közönség számára, hogy - az utóbbi évek Dvořák-, Mozart- és Brahms-előadásai után ismét műsorra tűzött - nagyszabású Verdi-mű ilyen különleges előadógárda tolmácsolásában szólalhatott meg.

Sajnos a szólistakvartett ezúttal nem bizonyult túl sikeres választásnak. Pedig biztosan nem véletlen, hogy Gardiner épp ezzel a négy művésszel vágott neki a turnénak, a kollaboráció - még ha nem is szándékosan - ráadásul plusz üzenetet is hordozott: kiben ne vetődne fel a zene nemzeteken átívelő ereje, mikor az angol dirigens egy amerikai szopránnal, egy svéd mezzoszopránnal, egy litván tenorral és egy olasz basszussal lép színpadra? Corinne Winters produkcióját végig merevnek éreztem, hangja sokszor préseltnek, nyersnek hatott. Úgy tűnt, hogy szólamának technikai nehézségei minden energiáját lekötik - kissé hűvös, szenvtelen előadásmódja talán csak az utolsó, Libera me részben oldódott valamelyest. Ann Hallenberg kifejező és telt mezzója a négyes legbiztosabb pontját képezte - a mindvégig imponáló intonációs biztonsággal, páratlan szuggesztivitással éneklő művész hangja csak az Agnus dei tételben vesztett kissé fényéből és intenzitásából. Edgaras Montvidasnak már a testtartása is azt sugallta, hogy nagyon igyekszik: felhúzott vállal, ugrásra készen várta, hogy a magasabb hangokra „rávethesse magát", tónusa azonban hol erőszakoltnak, hol pedig erőtlennek tűnt. Kétségtelen, hogy a basszus szólamot éneklő Gianluca Buratto bizonyult a legkarakteresebb figurának: nemcsak széles dinamikai és hangszínpalettája, hanem kiváló dikciója is említést érdemel - az énekes a latint különös természetességgel, szinte anyanyelvként beszélte. Olykor kissé szálkássá, rekedtes árnyalatúvá váló hangjának tökéletlenségéért intenzív színpadi jelenléte bőséggel kárpótolt. A kvartett heterogeneitása főként a nehéz a cappella-részekben mutatkozott meg - itt sem az intonációs bizonytalanság, hanem a hangszínbeli összecsiszolódás, az együtt lélegzés hiánya okozott csalódást.

A Monteverdi Kórus a tőle megszokott precizitással és odaadással vett részt a produkcióban, előadásukat rendkívül differenciált, intenzív kifejezésmód jellemezte. Az általuk képviselt hangzás egyedisége elsősorban abból fakad, hogy a kollektív és az individuális jegyek sajátosan ötvöződnek benne. A számtalan emlékezetes pillanat közül talán a Dies irae feszült, fojtott pianissimóit, a Sanctus játékosságát, a Benedictusban a zenekarral való megbonthatatlan egységet, az Agnus dei bensőségesen lágy, mégis telt tónusát és a Libera me szoprán szólóval kiegészülő Requiem szakaszának áttetsző, éteri hangzását idézem fel a legszívesebben. Bár az ének- és zenekar mindvégig tökéletes szimbiózist alkotott - valóra váltva Gardiner azon törekvését, hogy a hangszereseket éneklésre, az énekeseket pedig a hangszerjáték hajlékonyságának megvalósítására ösztönözze - a zenekar magával ragadó játékából is érdemes néhány részletet kiemelni. A karmester különös gondot fordított a tételek kezdő és záró szakaszainak ihletett megformálására, így például - a mű legelső és legutolsó ütemeinek elképesztően koncentrált és meghitt pillanatai mellett - a Confutatis és a Lacrymosa közti átvezető rész, valamint az Offertorium és a Lux aeterna lezárása is varázslatosan sikerült. Az est legmeglepőbb tanulsága egyébként az volt számomra, hogy Gardiner olvasatát nem a korhű hangszerek hangszínvilága és játékmódja különböztette meg alapvetően a hagyományosabb megközelítéstől, hanem a kötetlen tempókezelés, a rubato minimális használata. Így történhetett meg, hogy a Recordare tételben kifejezetten szokatlannak tűnt - ugyanakkor, bevallom, nagyon jólesett - hogy a dirigens hagyta a zenei anyagot szabadabban áradni. November 2. Müpa. - Rendező: Müpa }



Budapesti Fesztiválzenekar, Bereczky, Takács-Nagy


A koncert- és lemezkritikák ritkán térnek ki a produkciókhoz mellékelt kísérőfüzetek értékelésére - ha mégis, a recenzens akkor is inkább a hiányosságokra, pontatlanságokra hívja fel a figyelmet, a jóról hajlamos elfeledkezni. Pedig egy igényesen szerkesztett, jól megírt kísérőfüzet értékes kiegészítője lehet a hangzó élménynek. A Budapesti Fesztiválzenekar a tőle megszokott módon ezen a téren sem okoz csalódást: kiadványai rendkívül informatívak, és többet kínálnak a hagyományos műismertetésnél. A darabokról szóló nívós és lényegre törő tájékoztató mellett a rövid művészeti, történelmi és társadalmi kitekintő segít az elhangzó kompozíciók tágabb kontextusba helyezésében, és azt is megtudhatjuk, hogy a műsorszámok mikor hangzottak el utoljára a zenekar tolmácsolásában. Ez utóbbi látszólag talán fölösleges statisztikának tűnhet, valójában azonban izgalmas adalékul szolgál a közönség számára. A legutóbbi hangversenyükön például a felcsendülő öt számból mindössze kettőt játszottak korábban is, a többit most hallhattuk tőlük először.

Az első ránézésre hagyományos módon szerkesztett műsor - a két klasszikus blokk egy romantikus versenyművet fog közre - valójában egy belső összefüggéseket rejtő, átgondolt és izgalmas válogatást kínált. A program a közismert és a ritkábban játszott kompozíciók harmonikus ötvözetét adta: az est első felében Mozart D-dúr divertimentója (K. 136) és G-dúr szimfóniája (K. 318), valamint Richard Strauss 1., Esz-dúr kürtversenye hangzott el, a második részben pedig Haydntól A lakatlan sziget című opera nyitányát és a c-moll szimfóniát (Hob. I:52) hallhattuk. Az együttest - ahogy azt a Haydn-Mozart Plusz sorozat koncertjein megszokhattuk - ezúttal is Takács-Nagy Gábor dirigálta. Talán a kamarazenész múltnak is köszönhető a karmester vezénylési stílusának egész kivételes szuggesztivitása: egyszerű, mégis rendkívül kifejező mozdulatai amellett, hogy részletekbe menő precizitásról tanúskodnak, egyúttal a struktúra nagyobb egységeit is világossá teszik. Színpadi jelenlétének legfőbb karakterisztikuma mégis magával ragadó személyiségének két alappillére: hallatlan dinamizmusa és a zene iránti rajongása.

Mozart 16 évesen komponált Divertimentója műfajilag nehezen besorolható: a szakirodalom által a „salzburgi szimfóniák" egyikeként számon tartott mű valójában se nem szimfónia, se nem divertimento - leginkább talán a korabeli olasz sinfoniákhoz hasonlítható. Takács-Nagy a gyors tételek energiával teli frissességét, fiatalos lendületét ragadta meg, az Andante pedig bájos egyszerűségével hatott. A zenetörténészek számára nem csupán a keletkezési körülményeivel, hanem sajátos felépítésével is sok fejtörést okozó G-dúr szimfóniát hallgatva az együttes kiegyenlített, telt tutti hangzásában és fantasztikusan felépített crescendóiban gyönyörködhettünk.

Strauss 1. kürtversenye látszólag idegen testként ékelődött a programba, valójában azonban több szálon is kapcsolódott az est többi műsorszámához. Egyrészt ahogy Mozart Divertimentója, ez a kompozíció is egy kamaszkori zsenge: a versenyművet - a hangszerrel a kürtművész papa révén közeli kapcsolatban álló - Strauss 18 évesen komponálta. Másrészt az első két tétel közötti megkomponált átmenet miatt a concerto az ouverture-szerűen tömör, a tételeket sajátos módon egymásba torlasztó G-dúr szimfóniával is bizonyos szempontból rokonságot mutat. A szólót a zenekar kürtöse, Bereczky Dávid játszotta, aki - bár nem először lépett fel szólistaként együttesével - láthatóan kis idő elteltével kezdett csak oldódni a kezdeti feszült pillanatok után. Mikor azonban sikerült teljesen átadnia magát a zenének, a sokféle hangszínnel és karakterrel, melyet hangszeréből a legnagyobb természetességgel és minden erőlködés nélkül elővarázsolt, teljesen rabul ejtette közönségét. Zenésztársai nemcsak kísérő szerepben, hanem - a szólisztikus játéknak teret adó dialógusokban - kamarapartnerként is remekül helytálltak.

Az est első felének derűs, felszabadult zenéi után a második félidő borúsabb, drámaibb muzsikát tartogatott a hallgatók számára. A Haydn-nyitány legemlékezetesebb pillanatait a lassú bevezetőt követő, feszültséggel és szenvedéllyel teli zenei anyagba markáns kontrasztként beiktatott szakaszok - a szelíd és bájos, melléktémaszerű, valamint a kecses, menüett jellegű epizód - egyszerre felszabadult és érzékeny tolmácsolásának köszönhettük. Bár Takács-Nagy és együttese a koncerten mindvégig a tőlük megszokott igényességgel, magas színvonalon teljesített, az estet kétségtelenül a nyitánnyal hangulatában és zenei gesztusaiban közeli rokonságot mutató c-moll szimfónia finoman megmunkált, ugyanakkor hallatlan erőt sugárzó interpretációja koronázta meg. Előadásuk középpontjában a különösen drámai, szélsőséges hangulatváltásokban gazdag szimfóniában rejlő - annak összes tételében afféle vezérmotívumként végigvonuló - elfojtott szenvedély megjelenítése állt. Kétségtelen, hogy fel tudok idézni néhány különösen magával ragadó momentumot - mint például a nyitó tétel kidolgozásában a moll változatban teljesen új karaktert öltő melléktéma megszólalását, a végig mélyebb regiszterben mozgó Andante mackós báját, vagy a fináléban a rézfúvósok belépőjének felszabadító erejét - a Fesztiválzenekar produkcióját mégis az tette igazán feledhetetlenné, hogy ennek a sziporkázóan izgalmas, kiszámíthatatlan és meglepetéssel teli muzsikának a megformálása láthatóan számukra is hatalmas élvezetet jelentett. November 10. - Zeneakadémia. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar }


{ MONA DÁNIEL


Fejérvári, Fischer, Budapesti Fesztiválzenekar


Négy műből álló óriási Dvořák-szendvicsbe tett egyetlen szelet, de intenzív ízével az egész ételkölteményt meghatározó Beethoven-felvágottat a Budapesti Fesztiválzenekar. S bár előbbiek is lenyűgöző minőségben szólaltak meg, a november 20-i (valamint 21-i és 22-i) hangverseny minden bizonnyal a Beethoven-zongoraverseny szólistája, Fejérvári Zoltán miatt marad sokak számára emlékezetes.

A koncert Antonín Dvořák cisz-moll legendájával indult. A folyékony zenéből azonnal kitűnt, ami a koncert egészére is igaznak bizonyult, ti. hogy a fafúvós szekció ismét kiemelkedő formában játszott. A klarinét és a fuvola szólói mellett kifejezetten lágyan szólt az oboa és a fagott is. A kürtök szimfóniában történő egyszeri botlásán kívül pedig a rezes kart is dicséret illeti: ízlésesen megfogott, fényes hang jellemezte őket. A legendát a szerző 5. szláv tánca (op. 46-os sorozat) követte, melyben a zenekar ismét bebizonyította, milyen fegyelmezetten, komolyan és profin tud hozzáállni a könnyedebb zenékhez is, természetesen anélkül, hogy elvenné e művek szórakoztató jellegét. Pontos belépések, egyenletesen zakatoló kíséret, lendületes melódiák, az agogikáknál egységesen lélegző zenekar, párbeszédek ívét kirajzoló szólók, táncra ingerlő ritmusok éltették a produkciót.

Az első félidő Dvořák-blokkjának végén egy vegyeskari kompozíció, az Elhagyatva hangzott el a Fesztiválzenekar tagjainak előadásában. Nem először lepi meg a közönséget az együttes ezzel a trükkel, sőt, újabban már nem csak ráadásként állnak össze énekkarrá, de a főműsorba is beemelik a kórusműveket. Ennek okán ideje kórusként is értékelni a Budapesti Fesztiválzenekart, mely műsorfüzetében ki is emeli: felkészítő karnagyuk Philipp György. Nem csupán egy szerencsés társaságról van szó, melyben mindenkinek van füle a vokális zenéhez is, hanem a zenekar keményen képzi is magát ezekre a feladatokra. Míg máskor szólamok szerint rendbe is álltak, ezúttal ki-ki a maga hangszeres pultja mögül énekelte a cseh kórusművet. Ez az összevisszaság egyszerre bizonyult kedvezőnek és hátrányosnak az előadás szempontjából. Egyrészről nagyon izgalmas volt a szólamokat nem a megszokott irányokból, hanem a tér minden pontja felől egyszerre hallani, másrészt viszont a szólamukba nem teljesen belesimuló énekesek szólamtársaik távolsága miatt jobban kiszóltak az együttesből, mint tették volna azt, ha egymás mellett állnak. Mindazonáltal a mű igen magas színvonalon szólalt meg. Fischer Iván csuklója és ujjai finoman jelezték a legapróbb hajlításokat, zenei rezgéseket, hangpárokat is, jelzéseit pedig a kórus hibátlanul konvertálta hangokká.

A koncert második felében Dvořák 6. szimfóniája hangzott el. Üdítő volt nem a 8. vagy 9. szimfóniát látni műsoron. A közel háromnegyedórás műnek - pontosabban a zenekarnak - sikerült mindvégig magára vonnia a figyelmet; elérni, hogy a hallgatónak egyszer se jusson eszébe a ruhatári sor, vagy hogy már tapsolhatnékja van. Megszületett az igény, hogy sose legyen vége a darabnak - a koncerten már nem először... A szimfóniában több helyen fedezhettünk fel olyan éles, hirtelen megszakított sorvégeket, ami az ószláv zene sajátja, és tökéletesen passzolt a népi motívumokat is felhasználó cseh komponista darabjának előadásához. Különleges élményt nyújtott a mű scherzója, mely egészen groteszk képet fest a közönség elé, és éles kontrasztként működött a másik három tétel tükrében. Elsősorban a fináléban jelentkezett az az akusztikai probléma, mely talán a túl gyors tempóra, talán a hely adottságaira vezethető vissza: a hatalmas zenekari tutti-hangzás néhol összemosódott, ami pillanatokra elvette a tisztán kivehetőség egyedülálló varázsát. Ugyanakkor a robusztus hangzás elementáris ereje méltó befejezést is adott a hangversenynek.

Végül az est abszolút csúcspontja: Beethoven és Fejérvári Zoltán. Az 1. (C-dúr) zongoraverseny tele van etűdszerű, ráadásul kézreálló formulákkal. Ahhoz viszont, hogy ezek az ujjgyakorlatszerű motívumok élettel teljenek meg, mély elképzelés és tehetség szükséges. Fejérváriban mindkettő megvan, nem beszélve kifogástalan technikai képességeiről. Az egyik tanára, Várjon Dénes szerénységét, alázatát, precizitását és profizmusát öröklő zongorista került minden hatásvadász vagy feleslegesen harsány hangzást, finom, halk játékával elérte, hogy a közönség füle rá tapadjon, egészen a mű végéig. Ebben a letisztult játékban pedig hatalmasat tud ütni egy-egy jól elhelyezett hangsúly (például a lefelé pörgő, ismétlődő, staccato triolaskáláknál az 1. tételben), vagy egy improvizáció érzetét keltő, kontrasztokban gazdag, lenyűgöző kadencia. Fejérvári könnyed, maníroktól mentes zongorázása ismét bebizonyította, hogy a nagy zeneszerzők esetében a legjobb interpretáció mindig az, ha a zenész „csak" eljátssza azt, ami a kottában áll, de teszi ezt a lehető legbensőségesebb, legavatottabb, legprofibb módon. Nem előadást hallottunk, hanem a Beethoven: C-dúr zongoraversenyt. A Fesztiválzenekar ünnepélyes, már-már operai hangszíneket felvonultató játéka közben olyan csodát élhettünk át, melyet mindenki érzett és melynek mindenki hangot adott - hallgató és muzsikus ugyanúgy, mint maga Fischer Iván. November 20. - Müpa. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar }


{ MALINA JÁNOS


Staier


Andreas Staier egy Graf-zongora (ha jól gondolom, egy 1827-es hangszer kópiája) társaságában érkezett Budapestre, hogy megannyi joggal közkedvelt lemeze - szóló-, kamarazenei és versenymű-felvételek - után az élő muzsikálás varázsából is ízelítőt adjon nekünk, mégpedig a bécsi Olümposz lakóinak művei által.

A kísérlet nem érte el célját. Mondják, hogy a világhírű fortepianista betegen vállalta a koncertet; magunk is láthattuk, hogy időről-időre köhögési rohamokkal küszködik (egy ízben le is kellett vonulnia a pódiumról, hogy egy pohár vizet kérjen), igazán sajnáltuk ezért. De talán mindannyian jobban jártunk volna, ha úgy dönt, hogy egyáltalán nem is lép fel ezen az estén.

A problémák már a koncert kezdete előtt, a hangszerválasztással kezdődtek. Staier műsora - vázlatosan - a következőképpen festett: Mozart c-moll fantáziája, egy kései Haydn-szonáta, kései Beethoven-bagatellek és Schubert impromptui és moment musicaljai. A darabok keletkezése az 1785 és 1827 közötti időszakot ölelte fel, de a játszott Mozart- és Haydn-kompozíciókat ugyanúgy, mint a Beethoven- és a Schubert-darabokat, egymástól legfeljebb négy-öt év választotta el. Ugyanakkor a két műcsoport között eltelt három-négy évtized földindulásszerű változásokat hozott nem csupán a billentyűs, a vonós és fúvós hangszerek építésmódjában, hanem a zenélés, az előadói gyakorlat konvencióiban, a díszítésmódokban, sőt még a harmóniai gondolkodás olyan alapvető aspektusaiban is, mint a súlyos hangra eső disszonanciák kerülése vagy megrövidülése.

Azt nyilván el kell fogadnunk, hogy az ideális megoldás, azaz egy ilyen program két különböző - egy 18. és egy 19. századi - billentyűs hangszeren történő előadása gyakorlati szempontból aligha lett volna kivitelezhető, jóllehet láttunk már ilyet is. Az viszont erősen kétséges, hogy épp a Graf-hangszer volt-e igazán alkalmas arra, hogy a műsoron szereplő valamennyi darabról legalább hozzávetőlegesen reális képet adjon. Valószínűleg nem; történetesen éppen az 1800 körüli évtizedek bécsi billentyűs hangszereinek (és zenéjüknek) világszerte elismert magyar specialistája mondta nekem a szünetben, hogy szívesebben hallgatta volna akár Schubertet is egy Walter-féle hangszeren (ezek Mozart idejének meghatározó bécsi fortepianói voltak), semmint Mozartot és Haydnt Graf-zongorán. Mondhatjuk persze, hogy a műsoron szereplő összes darabot számtalanszor hallottuk már modern zongorán is, nem egyszer nagyszerű és minden szempontból teljesen meggyőző előadásban. No igen, de ha a probléma egyáltalán tudatosul bennünk, akkor a modern hangszeren való előadást - tökéletesen jogosult és mintegy semleges - átiratként hallgatjuk, míg az 1820-as évek hangszere magát a zenei iránti, az 1780-as évekhez képest gyökeresen megváltozott igényt testesíti meg. Hogy ez nem puszta dogma és spekuláció, arról alább még szó lesz.

A koncertet nem fogom számról számra értékelni, mert Staier mostani játéka egyszerűen nem ütötte meg azt a mértéket, amelyet egy professzionista és ezen felül a művészi kifejezés, a zenével való azonosulás többletével is rendelkező előadótól elvárunk. A rengeteg, néhol a legproblémátlanabb helyeken adódó melléütés még nem is volt a legzavaróbb momentum; sokkal kiábrándítóbbak voltak azok a sűrűn - legsűrűbben talán a Beethoven-bagatellekben előforduló - pillanatok, amikor egyszerűen kicsúszott a talaj Staier lába alól, s kontrollját, ritmikai tartását vesztve maszatolta össze a hangokat. A dallamokból többnyire teljesen hiányzott a gravitáció, a valamerre való haladás, a közegellenállás legyőzése, és sokszor voltak egyenetlenek, elég gyakran „ki is lyukadtak". És nem emlékszem arra, hogy zongoristától vagy fortepianistától valaha is ennyi testetlen, jelzésszerűen megütött hangot hallottam volna piano címén. Az eljátszás a rövidebb Beethoven- és Schubert-tételek esetén puszta lejátszás, a darabon vagy inkább a darab fölött való átszaladás benyomását keltette. Talán egy más alkalommal egy másik Andreas Staierrel találkozhatunk majd.

Adós vagyok még azonban a Graf-hangszer problémájának megvilágításával. Nos, a c-moll fantáziában, amikor az Adagio szakaszt záró generálpauza után a játékos balkezes forte oktávjával kirobbantja az Allegrót s azzal együtt a jobbkéz sűrű akkordfelbontásait, akkor - és ez nem Staier hibája - a Graf-hangszer fölhördül, mint egy álmából fölébresztett szörnyeteg. Mozart ugyanis nem olyan hangszerrel kalkulált, amelynek ilyen dörgedelmes, átütő erejű basszusregisztere van. Lehet ugyan óvatoskodni - sokszor azt kell tenni ilyen helyzetben a modern hangszeren is -, de annak mindenképp a kifejezés spontaneitása, a zenélés intenzitása issza meg a levét. (Beethoven persze épp ilyen hangszeren volt elemében.)

Talán még kétségbeejtőbb hatást keltettek Haydn Hob. XVI:49-es Esz-dúr („Genzingerné-") szonátája első tételében a fontos szerepet játszó, lendületes skálamenetek, amelyek - s ebben már Staier érthetetlen érzéketlensége is szerepet játszott - mindannyiszor géppuskasorozatra emlékeztető hatást keltettek, miután teljes erőből szólaltatta meg őket. Csak vágyakozva gondolhattunk egy Koroljov vagy egy Várjon gyöngyöző nonlegato skáláira a modern zongorán. A hangverseny után pedig ugyanezt a tételt Ránki Dezsővel is meghallgatva különösen távolinak és bizarrnak tetszett Staier acélhangjának emléke. Hát ennyit a Graf-zongoráról. November 27. - Zeneakadémia, Solti György-terem. Rendező: Zeneakadémia Koncertközpont }


 


BERECZKY DÁVID Forrás: BFZ honlap


 


FEJÉRVÁRI ZOLTÁN Felvégi Andrea felvétele / Zeneakadémia



Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.