Csodák és mesébe illõ dolgok

Sebõk György Szegedrõl, Budapestrõl, Párizsról, Bloomingtonról, Ernenrõl - Budapesten

Szerző: Barabás András
Lapszám: 2000 január
- A lexikonok szerint már ötévesen elkezdte zenei tanulmányait. Otthon, Szegeden hogyan nyilvánult meg a tehetsége?
- Volt egy zongoránk, amely pompás játékszernek bizonyult. Úgy hívták, hogy Erste Produktív Genossenschaft, azt hiszem, a Bösendorfernek lehetett valamiféle alváltozata. Amit hallottam a rádióban, azt lejátszottam rajta, méghozzá két kézzel, és többé-kevésbé a harmóniák is a helyükre kerültek. Nagyapám azt mondta: úgy látszik, a gyerek tehetséges, el kell vinni egy tanárhoz. Szegeden Baranyi János növendéke lettem, aki nem vállalt el rögtön. Elõször egy segédtanárnõhöz, bizonyos Bartl nénihez kerültem, aki sajátos módszerrel tanított zongorázni, ugyanis minden hangnak nevet adott. Az a volt a kis Antalka, a b a Béluska, a c a Cecília és így tovább. Gyerekfejjel nem tudtam felfogni, és máig sem értem, miért kellett ezt a sok keresztnevet megtanulni, ahelyett, hogy egyszerûen azt mondta volna: ez a b, ez a c.
Elméletet Szegi Endrétõl tanultam, akit, szögediek lévén, Szögi bácsinak hívtunk. Egy éve járhattam hozzá, amikor az órán fölírt a táblára egy dallamot, és azt mondta: Gyerekek, ezt énekeljétek el, megadom az elsõ hangot. Meg is adta, de én nem énekeltem. Megkérdezte: Gyurika, te miért nem énekelsz? Azért nem, feleltem, mert elsõ hangnak f-et tetszett írni, és d-t tetszett énekelni.
- Tehát így derült ki, hogy abszolút hallása van.
- Így. Késõbb Baranyit kinevezték Debrecenbe zeneiskolai igazgatónak. Ekkor fölutazott Pestre, hogy tanárt keressen három-négy kiválogatott növendékének. Meg is találta Sándor Györgyöt, aki akkor Bartók tanítványa volt a Zeneakadémián, és hetente járt hozzánk Szegedre órát adni. Amikor tizenhat éves lettem, apám így szólt hozzám: Te vagy a legjobb zongorista Szegeden, és ez nem szerencsés. El kell menned valahová, ahol jobban zongoráznak, mint te - ez a hely volt a Zeneakadémia. 1938-ban Székely Arnold osztályába vettek fel, de õ egy év múlva nyugdíjba ment. Átkerültem Keéri-Szántó Imréhez, aki viszont nemsokára meghalt. Utána rövid ideig Faragó Györgyhöz jártam - õt nem nagyon értettem, annál inkább csodáltam.
A körülmények tehát úgy hozták, hogy a fõiskolán nem zongoratanáraimtól tanultam a legtöbbet. Ehhez tudni kell azt is, hogy egy idõ után furcsa helyzetben lebegtem a Zeneakadémián: kísértem Zathureczky Ede osztályát, kísértem Molnár Imre énekóráin, Kresz Géza hegedûóráin, kísértem diplomahangversenyeken, vagyis egyszerre voltam korrepetitor, növendék, illetve tanár. Zathureczkynek köszönhetem, hogy megismertem az egész hegedûirodalmat, beleértve a vonásnemeket, ujjrendeket, mindent a világon. Amikor a tanítvány Zathureczky óráján nem tudta a kívánt hangszínt megszólaltatni, a mester rám szólt: "Gyuri, mutassa meg neki!" Mármint zongorán. Ez rendkívül hasznos volt, túlmutatott a puszta hangszeres ismereteken. Játszani nem tudok vonós hangszeren, de, mi tagadás, tanítom. Gyakran jönnek hozzám ma is hegedûsök, csellisták technikai problémákkal. Starker is küldött már csellistát: "Nem tud staccatózni? Menjen a Sebõkhöz, majd az megtanítja rá." Végsõ fokon a tanítás - legyen szó hegedûrõl, csellóról vagy pingpongról - alapvetõen ugyanaz. És a zene is mindig ugyanaz.
Közben meghallottam, hogy Bécsbõl Pestre költözött Paul Weingarten, aki nyilván az Anschluss miatt települt át. Elmentem hozzá azzal, hogy szeretnék órákat venni tõle. Meghallgatott, megkérdezte, milyen körülmények között élek, és amikor meghallotta, hogy óraadásból és kísérésbõl tartom el magam (apám haldoklott Szegeden), azt mondta, nála a zongoraóra nem kerül semmibe. Elkezdtem tanulni tõle, és nagyon megszerettem; szinte mesebeli jelenségnek tûnt gyönyörû kék szemével és hosszú, õsz hajával. Azt hiszem, õ is kedvelt engem. Egy szép napon azt mesélte, hogy az elõzõ órán a szomszéd szobában egy barátja hallotta a játékomat, s annyira megtetszett neki, hogy ezt küldi. És átadott egy borítékot száz pengõvel (a havi kétszáz pengõ fix idején). A mai napig meg vagyok gyõzõdve arról, hogy a küldemény Weingarten pénztárcájából érkezett, de õ megtalálta a módját, hogy ne háríthassam el az ajándékot. Tulajdonképpen máig is ezt fizetem vissza: pénzért nem adok magánórát.
Visszatérve nem zongorát tanító professzoraimra: sok magyar muzsikussal egybehangzóan állítom, nemzedékemre Weiner Leó gyakorolta a legnagyobb hatást. Kamarazenét tanított, bár én külön, a lakásán is játszottam neki zongoramûveket. Weiner volt az, aki megtanította az embert hallani. (Nem állítom persze, hogy a többiek süketek voltak.) Weiner, mintegy metafizikusan, annak a szellemében tanított, hogy a hang azért van, mert hallom. S minél jobban hallom, annál inkább van. Tulajdonképpen hangközöket hallok, s ezek fejlõdnek tovább, úgy, ahogy a beszédhangokból létrejönnek a szavak és a mondatok. Mind e mögött meghúzódik egy gondolat, melyet közölni akarok, s az egyetlen egyenes út a között, amit gondolok, és amit hallok, az az elõadás maga. Weiner ezt tanította, anélkül, hogy filozofikusan kifejtette volna. Ha leütött egy D-dúr akkordot, akkor az D-dúrabb volt, mint bárki más D-dúrja.
Amikor Weiner azt kérdezte: "Mondták már magának, hogy csúnyán muzsikál?", akkor az ember alaposan elgondolkodott, és ha történetesen az volt a válasz: "Igen, a tanár úr említette a múlt héten", arra Weiner így replikázott: "Akkor most megismétlem. Hát maga nem hallja, hogy összepedálozza a tonikát meg a dominánst?" - "Nem hallottam, tanár úr. Nem vettem észre." - "Hogyan? Ha magának a fejére esik egy tégla, azt nem veszi észre??" Ha játszott nála egy vonósnégyes, õ bizony, ha kellett, leállította õket, és nem kesztyûs kézzel bánt velük, ahogy ma szokás, hanem rámutatott az egyik zenészre, és megkérdezte: "Mi volt ez a hamis hang?" Erre sohasem lehetett azt felelni, hogy "Jaj, még nem ismerem ezt a kvartettet", mert ahhoz, hogy észrevegyünk egy gikszert, még nem kell ismerni az egész mûvet. Elvárta tõlünk, hogy halljunk.
A szigora nem zavart bennünket, mert számunkra Weiner volt a Zene. Szerettük - az biztos, hogy jobban szerettük, mint õ minket. Emellett a nemzedékem nem volt túlérzékeny. Meghallgattuk, amit mondott, a háta mögött megmosolyogtuk, néha kifiguráztuk, de minden esetben elgondolkoztunk a szavain. És ami a legfontosabb: egyre jobban hallottuk, hogy mi történik a zenében.
- Budapest ostromát itthon élte át?
- Nem, az ostromot a Kárpátokban éltem át, követ törve. Amikor 21 éves lettem, behívtak katonának, és egy utászalakulathoz kerültem. Az volt a dolgunk, hogy a Kárpátokban építsünk egy utat, amelyet eredetileg arra terveztek, hogy rajta vonuljon be a német hadsereg a Szovjetunióba; késõbb, mint ismeretes, ez fordítva történt. Nem hiszem, hogy az út, amit építettünk, nagyon sokat segített - mindenesetre egy kõbányában dolgoztunk, s miután felrobbantották a sziklát, jöttünk mi a nyolckilós kalapácsunkkal, és addig vertük, amíg kavics lett belõle. Szerencsémre apám bölcs ember volt, tudta, nem lehet elõre látni, mit hoz az élet. Emiatt vívtam (apám, aki az elsõ világháborúban fõhadnagyként szolgált, maga tanított), bicikliztem, úsztam, eveztem, bokszoltam. Apám nagy gondot fordított arra, hogy rendszeresen gyakoroljak a hangszeren, ugyanakkor nem engedett olyan majommá válni, aki után a mama viszi a kottát, nehogy elfáradjon a gyerek keze. Szóval apám nevelésének köszönhetem, hogy kibírtam a testi megpróbáltatásokat, és a kezem se látta kárát. (Megjegyzem, szerintem a zongorázásban az egész kézkérdés csak babona. Kell egy normális kéz, és kész. Otthon, ha valami elromlik, mindig saját magam fogom a szerszámot, és egyedül javítom meg.)
- Mihez kezdett a háború után?
- A háború után elmentem Szegedre, és megnõsültem. A feleségemnek Déván élt a családja, ahová el is utazott, s én egy vonat tetején követtem. A papírjaim azonban nem voltak megfelelõek, és a román határon letartóztattak. Néhány napig az aradi utcát söpörtem, amíg rá nem jöttem: a korrupció elég erõs ahhoz, hogy ezt a helyzetet meg lehessen oldani. Némi késéssel megérkeztem hát Dévára, ahol természetesen nem várt nagy jövõ egy zongoristára. Inkább Bukarestbe mentem. Nem tudom, hogyan szerzett rólam tudomást Enescu, mindenesetre felkért, hogy adjak elõ a zenekarával egy Mozart-zongoraversenyt. A koncertnek sikere volt, növendékekre tettem szert, turnéztam Erdélyben, fél év elteltével azonban úgy éreztem, ideje visszatérni Budapestre. Itt megtudtam, hogy nagyon jó barátaim, köztük Starker János, Párizsban tartózkodnak. Különféle engedélyek beszerzését követõen utánuk indultam. Egy kis szálloda legfelsõ emeletén laktunk, a Bohéméletbõl ismert körülmények között, és vártuk a jó szerencsét. A jó szerencse azonban nem jelentkezett, úgyhogy hazautaztunk - Starkerbõl elsõ csellista lett az Operában, engem kineveztek tanárnak a Bartók Konzervatóriumba. Starker hamarosan úgy érezte, hogy neki itt nem nõ fû, és nemsokára Dallasba távozott - Dorátitól kapott meghívást -, én a következõ tíz évet Budapesten töltöttem.
- Az ötvenes években érte személyes sérelem?
- Nem. Nem kellett reszketnem, hogy letartóztatnak - viszont jó néhány kollégámnak és barátomnak igen. Akadt nem egy ismerõsöm, akit csak amiatt, hogy - mondjuk - azelõtt textilüzlete volt, deportáltak. Én megbecsült mûvész tettem, tanítottam, koncerteztem, megnyertem a berlini VIT-versenyt, és 1952-ben Liszt-díjat kaptam. A vasfüggönytõl keletre turnézhattam is, Albániát kivéve minden országban felléptem. Azután elérkezett 1956. október 23. - a Rádióban készítettünk felvételt Mario Rossi karmesterrel, amikor odakint már lõttek. A felvétel után hazasétáltam, az emberek ölelkeztek az utcán, minden szépnek és reményteljesnek látszott. Azokban a napokban elhatároztuk a második feleségemmel, hogy... nehéz ezt kifejezni... szóval, hogy európaiak leszünk. Ahogy akkoriban sokan, mi is felkerekedtünk, és roppant bonyodalmak után eljutottunk Párizsba.
- Másodszorra több szerencsével járt?
- A francia fõvárosban egyetlen embert ismertem: Thomán István unokáját, Gallia Tamást, aki foglalkozására nézve hangmérnök volt és angyal. (A Muzsika 1997/10, száma közölt róla megemlékezést - A szerk.) Eltartalak benneteket addig, amíg valami nem történik, mondta. És akkor rövid idõ alatt néhány csoda történt. Barátokkal ismerkedtem meg, illetve újra felfedeztem régieket, és bemutattak a Liszt- és Chopin-könyveirõl ismert Guy de Pourtalès unokahúgának, aki a párizsi szalonjában rendezett számomra egy szólóestet. Az is csoda, hogy itt meghallgatta a játékomat egy impresszárió, Dussurget úr, az Aix-en-Provence-i Fesztivál vezetõje (késõbb a párizsi Opera igazgatója), aki odajött hozzám, és azt mondta: tíz éve nem hallott ilyen zongorázást, volna-e kedvem vele dolgozni. Volt. Közölte, hogy ez esetben jelenjek meg próbajáték céljából az Erato lemezcégnél. Vonakodtam, de nemigen volt választásom - vagy próbát játszom, vagy a híd alatt alszom. Elég az hozzá, hogy az Erato nyomban szerzõdést ajánlott nyolc lemezre, és az elsõ, amelyet megjelentettek, rögtön megkapta a Grand Prix du Disque-et.
- Mi szerepelt a lemezen?
- Egyik oldalán a virtuóz Liszt (Mefisztó-keringõ, Spanyol rapszódia stb.) volt hallható, a másikon a vallásos Liszt: a Weinen, Klagen..., a Pater Noster, az Ave Maria és így tovább.
- A lemezsiker fordulatot hozott az életében?
- Igen. Innen, 1958-tól számíthatom magam biztos egzisztenciának. Az elsõ lemezsorozatot még kettõ követte, összesen huszonnégy lemez. Lakást tudtunk bérelni, és végre mi hívhattuk meg Gallia Tamást, hogy lakjon nálunk. Sok mesebeli fordulat követte egymást.
- Hogyan cserélte fel a franciaországi karriert amerikaira?
- Elõször Pennsylvaniából és Coloradóból kaptam meghívást, melyekre habozás nélkül nemet mondtam, az én szememben ugyanis Amerika a Holdban volt. Késõbb Bain dékán, az Indiana Állami Egyetem zenei fakultása, a School of Music vezetõje telefonált többször is. Harmadszorra azt javasolta, legalább egy évre próbáljam ki Bloomingtont. Odautaztam a világ egyik legjobb zeneiskolájába, körülnéztem - nem tetszett. Pontosabban az iskola tetszett, de az ottani életet legalábbis furcsának találtam. Hányszor kell még bukfencet vetnem az életben? - gondoltam. Ennek ellenére már 36 esztendeje, tehát 1962 óta ott lakom.
Akkoriban a magyar bevándorlási kvóta megtelt, úgyhogy azzal a különleges vízummal érkeztem meg, amelyet tudósoknak és mûvészeknek rendszeresítettek: mivel az Egyesült Államokat a szellemi tõke bekebelezésével vádolták, ez a beutazási engedély négy évre szólt, és azzal a feltétellel adták ki, hogy négy év múltán az illetõt visszaküldik oda, ahonnan jött. A mi négy évünk is letelt, kellett volna szednünk a sátorfánkat. Azt mondtam a dékánnak: ha most elmegyünk, végleg Franciaországban maradunk. Ekkor hihetetlen mozgalom indult meg. Az egyetem elnöke elutazott Washingtonba, ahol meggyõzte Indiana állam egyik szenátorát arról, hogy pótolhatatlan vagyok, sõt rávette, hogy a Kongresszusban terjesszen be az érdekemben egy törvényjavaslatot - ez volt a Sebõk Bill (pontosabban: Sebok Bill, mert a tengeren túl két vesszõt elveszítettem), azóta is õrzöm otthon. A Kongresszus megszavazta a javaslatot, s így én kivételesen a négy éven túl is Amerikában maradhattam. Mi több, egy másik javaslat eredményeképpen az állampolgárságot is rögtön megkaptam, nem kellett kivárnom az öt esztendõt.
- Bloomington magyar fellegvárnak számította Ott dolgozott a névrokona, Thomas A. Sebeok, aztán Sinor Dénes, ma is mûködik a magyar tanszék...
- Ez ne tévesszen meg senkit. A zenemûvészeti karon például mindössze ketten tanítottunk, Starker János és én. A mintegy háromezer tanár és a 37 ezer növendék között jelentéktelen hányadot képviseltünk. Igen nagy egyetemet kell elképzelni, a School of Music csupán szimfonikus zenekarból ötöt tart el. Ottlétem alatt az addig sem kicsiny zenei fakultás valóságos birodalommá fejlõdött, a zenei könyvtár polcainak hossza tíz kilométer. A tantestület és a diákság nemzetközi, a kart pedig az ország dékánjai többször is az Egyesült Államok legjobb zenei felsõoktatási intézményének szavazták meg.
- A megérkezés óta, gondolom, kibékült Bloomingtonnal.
- A város rengeteget fejlõdött. Megnõtt, mégis kertváros jellegû maradt, és folyamatosan vonzza az embereket: ezrével költöznek be a keleti és a nyugati partról egyaránt, hogy ott töltsék nyugdíjas éveiket. És elég hamar felfedeztük Bloomingtonnak azt az elõnyét is, hogy el lehet onnan utazni. Hosszú-hosszú idõn át évi hat-nyolc hónapot voltam úton - hangversenyeztem és kurzusokat tartottam. 14 évig dolgoztam a berlini Hochschule der Künste vendégtanáraként, de tanítottam a tokiói Toho Schoolban, a párizsi Conservatoire-on, Amszterdamban, és a finn Sibelius Akadémián is. Amerikában azt is könnyû megszokni, hogy ha egyszer már ott van az ember, rögtön belföldinek, amerikainak tekintik. Párizsban, a Conservatoire-on is kínáltak állást, de ott kötelezõ lett volna felvenni a francia állampolgárságot, míg Amerikában a kutya se kéri a személyi igazolványt, már csak azért sem, mert ilyen okmány ott nem létezik. S természetesen nem csupán Bloomington változott, hanem én is. Összeszoktunk. Közben rájöttem még egy "elõnyre": bárhol éljen is az ember, ha egy kicsit mélyebben néz bele a helyi politikába, undor fogja el.
- És Bloomingtonban?
- Ott is.
- Hogyan született meg a máig tartó nagy szerelem, az Ernen Musikdorf?
- Ernen egészen különleges, Ernen az életem csodája...
- ... bocsánatot kérek, hogy közbevágok, de ez már a sokadik "csodás"; "mesebeli" motívum az életében. Azt hiszem, a csodálatos eseményeknek és embereknek a megszokottnál sûrûbb elõfordulása elsõsorban az ön lelki alkatáról árulkodik. De folytassuk.
- Ernen csodája más mint a többi. Mert ha nem én zongorázom Párizsban egy hangversenyen, és nem én készítek lemezt az Eratónál, hát megteszi más. De az Ernen Musikdorf, azt hiszem, nélkülem nem jött volna létre.
Ez a 400 lelket számláló kis svájci falu (Wallis kantonban, nem messze a Zermatt-tól) valamivel magasabban fekszik, mint Magyarország legmagasabb pontja, csakhogy a környezõ három-négyezres csúcsok miatt úgy érezni, mintha mély völgyben tartózkodnánk. Ernent közvetve Lisztnek köszönhetem, mert az õ tanítványa volt Thomán István, és Thomán lányai, akikkel nagyon jó, családias viszonyban voltunk, ebbe a faluba jártak nyaralni. Az õ jóvoltukból ismertük meg ezt a földi Paradicsomot: gleccser, kristálytiszta víz, nagyszerû levegõ, éjszaka látszik a Tejút, és így tovább. Eleinte mi is csak nyaralni jártunk oda. Aztán egyszer odajött hozzám Herr Schmidt, a negyedik generációs postamester, és azt mondta: Ernen õsi fészek, valaha az itáliai-német kereskedelem központja volt, Goethe és Napóleon is megszállt itt, a chalet-k (a jellegzetes svájci faházak) a 15-16. században épültek. Sebõk úr, maga híres ember, segítsen, hogy Ernen megint rákerüljön a térképre.
Az ötlet megtetszett, és kivitelezhetõnek is tûnt. A falunak három temploma van, s közülük a réges-régi katolikus Szent György-templom több embert tud befogadni, mint ahányan Ernent lakják, ráadásul az orgonáját hat évvel Bach születése elõtt építették. Úgy gondoltam, egy kurzushoz 12 zongorára lesz szükség - a hangszereket saját költségemre kölcsönöztem, ebbe a pénzügyi megoldásba a falu rögtön bele is egyezett. Az elsõ évben, negyedszázaddal ezelõtt, kilencen jelentkeztek a mesterkurzusra - így kezdõdött. Propagandát alig fejtettünk ki: Bloomingtonban nyomattam néhány szórólapot, és a második évben már 42-en jöttek el. Rájöttem, hogy ebbe a létszámba én belepusztulok, késõbb apránként kialakult, hogy harminc aktívan játszó növendéket fogadunk, és érkezik még harminc-negyven érdeklõdõ: zenetanárok, zenekedvelõk. Kezdettõl Fogva több hangszer képviselõi gyûltek össze, ennek eredményeképpen komoly kamarazenélés is folyt a faluban, sõt három hangversenyt is tartottunk.
Pár év elteltével feltûnt, hogy az esemény iránt a közönség is érdeklõdik. Összeültem a falu bölcseivel megbeszélni, ne fejlesszük-e a kurzust fesztivállá. Megegyeztünk, és 1985-ben belevágtunk, szinte költségvetés nélkül - ma már szerencsére válogathatunk a támogatók között. Akiket elõször meghívtam - elsõsorban régi, szép pályát befutott kamarazenenövendékeimet -, ingyen is szívesen jöttek volna. A résztvevõk családostul érkeznek, és mindannyian egy-egy chalet-t kapnak használatra, tehát a munka mellett együtt élvezhetik a nyaralást is. Így töltünk el remek körülmények között két hetet - az egyik napon próba, a másikon koncert. (Az egyik zongoragyakorlónk az egykori börtön, amelyben utoljára a 17. században tartottak fogva rabot.) Mára nagyon felvitte az isten a dolgunkat, az idén vendégszerepeltünk Briggben és Martignyban is, jövõre Interlakenban várnak bennünket. Rendszeresen visszatér Ernenbe William Preusill, a Clevelandi Zenekar koncertmestere, Ada Pesch és Jean Piguet, a zürichi Opera, illetve a Suisse Romande Zenekar hangversenymesterei, Akiko Mikami, a nagyszerû japán fuvolásnõ, aki épp Budapesten nyert versenyt, Lluis Claret, a remek csellista, és így tovább. Akad már olyan újság, amely a salzburginál jobbnak tartja a mi fesztiválunkat.
Nem csak én szeretem Ernent, a falubeliek is megbecsülnek engem: 800 év óta én vagyok a helység harmadik díszpolgára.
- Említette, hogy Amerikában ön is megváltozott. Igaz ez a zongorázására is? És milyen változásokat észlel a nagyvilág elõadói gyakorlatában?
- Indianába költözésem, úgy látom, a játékomon nem változtatott. Az egyetem ugyanis csak annyiban amerikai, hogy földrajzilag ott található, viszont akár a tanárokat, akár a hallgatókat tekintjük, teljesen nemzetközi.
Változást persze tapasztalok, és tapasztalataim nem minden szempontból kedvezõek. Rengeteg nagyon jó muzsikus dolgozik a világban, de sokuknak nincs markáns egyénisége (az angol interchangeable-nek, egymással felcserélhetõnek mondja õket). Akár az egyikük játszik, akár a másikuk, elmondhatjuk, hogy nagyon jók, de nincs köztük lényeges különbség. Annak idején ha elmentünk Rubinstein szólóestjére, a következõ alkalommal meg Horowitzéra, két külön világgal találkozhattunk. Technikai szempontból ma rengeteg zongorista játszik jól - ahogy Kabos Ilonka mondta nekem Londonban: ma már minden zongorista le tudja játszani a 24 Chopin-etûdöt. De az uniformizálódást nem tartom örvendetesnek, az egyéni muzsikálás - hiába a sok kiváló játékos - érezhetõen sorvad. Nem tudom, erre vágyik-e a közönség; saját tapasztalatom szerint ugyanis értékeli, ha olyasmit hall, amilyet a következõ héten mástól már valószínûleg nem hallhat. Tehát ma is örülnek az egyedi elõadásnak, amin természetesen nem egyénieskedést értek, hanem azt, hogy a mûvész a maga módján kutatja a relatív igazságot, amelyet a zeneszerzõ az õ számára jelent. Ha többen kutatjuk, mit is akart Mozart itt és itt, más és más eredményre jutunk, de ezek mindegyike lehet igaz. Annak a kutatása: tulajdonképpen mit is mond a zene, hogyan gondoljuk a zenét, sajnos vesztett fontosságából, inkább az számít, hogyan zongorázik valaki. A pedagógia is sok helyütt beéri a fizika és a fiziológia törvényeinek megértésével, alkalmazásával; az errõl szóló írások egy egész könyvtárt megtöltenek. Arról azonban, hogy közben mi történik a muzsikus fejében vagy lelkében, nem nagyon lehet olvasni. Pedig ez a legfontosabb - akkor is, ha tudjuk: a zenét csak "körülbeszélni" lehet.

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.